Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tímárné Balázsy Ágnes: Irányzatok a textilrestaurálásban a XX. század végén
kodik azonban a kissé meggyengült varrások megerősítéséhez, ellentétben a magánmegrendelővel, aki később is használni akarja c generációkon keresztül öröklődő darabot és legfeljebb hasznos tanácsokkal lehet ellátni a tárgy tárolására vonatkozóan.2 ’ Hasonló példát lehet hozni a szőnyegrestaurálás területéről is. Természetesen egy jó tex- ti(restaurátor egy szőnyeg eredeti fonalaihoz legjobban illő, jó fényállóságú színezékkel színezett fonalat használ, de lehet hogy nem az eredeti, hanem éppen egy, az eredetitől eltérő technikát alkalmaz, esetleg a későbbi cltávolíthatóság érdekében.24 Egy Angliában jól ismert szőnyegkereskedő azonban világosan értésünkre adja egy, a restaurálás anyagi értékét jellemző nyilatkozatában: „Egy jó javításhoz a lehető legjobb gyapjút és a legjobb színt kell használni, mert akkor a kereskedő nyugodtan magas árat szabhat vevőjének, és persze a restaurátor is a kereskedőnek.” Tipikus példája ez ugyanazon műtárgytípus restaurálásának különféle megközelítésére.2S Egy bányában találtak kilenc textiltörcdékct és nyolc gombot. Feltételezték, hogy a 15. századból származik, s, mint ilyen, ritka példája az ennyire régről fennmaradt munkásruhának. Ezért fontosnak tartották, hogy rekonstruálják a szabását. Ebben nedvesítési kezelés segített, de ezt csak annyira végezték, hogy a gyűrődések, amelyek használatára engednek következtetni, megmaradjanak benne. Mivel a töredékek öltésnyomok nélkül maradtak fenn, nem vállalkoztak a darab összeállítására. Egy olyan, spekulatív úton elkészített torzóra erősítették fel a darabokat, amelyen többé-kevésbé bemutatható az egyes részek helye, de adott bizonyítékok felmerülése esetén , ezek bármikor átrendezhetők. Ennek, a rendkívül óvatos eljárásnak az ellentéte a Leicestershire Megyei Múzeum 18. századi női viseleté. Gondos vizsgálatokkal kiderítették, hogy a ruhát alaposan megváltoztatták, utoljára feltehetőleg egy farsangi bál kedvéért. A változtatások során meglehetősen sok anyagot is eltávolítottak a szoknya felső részéből. Ebben az esetben a „tárgy a maga valójában” ezt a változtatást is magábafoglalná. A múzeum azonban eleve azért vette meg a darabot, mert az alapdarab 18. század közepi volt, és pont az ilyen korú viselet hiányzott a gyűjteményéből. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a későbbi változtatásokat - gondos dokumentálás után - a restaurátor eltávolítsa. E célból a hiányzó csíkos és virágos szövetet rekonstruálták, de hogy az eredetitől meg lehessen különböztetni, nyomott technikával és nem szövéssel (8. kép). Ezt a darabot tehát „eredeti” állapotába vitték vissza, mert ezzel a muzeológusok legalábbis úgy vélték - értékesebb lett a múzeum számára, mint megváltoztatott formájában. Következtetés A fent bemutatott, gyakran teljesen ellentétes elvek alapján végzett restaurálások példáiból világosan kitűnik, hogy mára a valamikori „ir- reverzibilitás” igényét felváltotta a „lehető lcg8. A sokszorosan átalakított női viselet, amelyet eredeti, 18. századi formájába hoztak vissza. A woman’s dress, which has undergone main modifications and brought back to its original 18th century form, the textile inllllings were made with a printing technique instead of the original woven one. 123
