Műtárgyvédelem 23., 1994 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Restaurálás - Konzerválás - Szentkirályi Miklós: Hamisított eredeti vagy eredeti hamisítvány?: Adam Joseph Braun festményének anatómiája
A fenti megfigyelések arra engedtek következtetni, hogy átfesések, illetve belefesté- sek takarják az „eredeti” réteget, ezért oldószrrel végzett kutató feltárások eredményétől vártunk választ. A kutatófeltárások eredményei a következők: A barna háttérszín alatt töredékesen található mély tüzű barna réteg és sötét lakkmaradvány. A fejfedő alatti réteg szürke, a szőrme alatti lilás okker. A vörös ruha alatti festékréteg lazúrosán traktált krapplakk szín. A festményt fototechnikai eljárások alkalmazásával tovább vizsgáltuk. Ultraibolya és infravörös felvételek kimutatták a belefestések tényét, de nem lehetett megállapítani azok egyértelmű határait. Egyedül a testszíneknél nem tapasztaltunk elváltozást. Döntő fordulatot a vizsgálat során készített röntgenfelvétel hozott. Világosan kirajzolódott, hogy a festményen ábrázolt arckép alatt egy egészen más hajviseletű nő portréja rejtőzködik. Az alsó réteg festéstechnikai felépítése is korábbi stílusokkal rokon. Kompozíciótípusa a XVIII. sz. elején volt közkedvelt. Számtalan példáját ismerjük. A Szépművészeti Múzeumban őrzött J. Kupezky Női képmás c. festményének komponálása, haj és ruhaviselete, a hölgy kéztartása, sőt színvilága képünkön szinte azonos (olaj-rézlemez Ltsz.: 53.391). A feltárt adatok birtokában hihetjük, hogy egy korábban készült festmény felhasználásával festette meg A. J. Braun Női portré c. (olaj-vászon 55x44 cm Eger, Dobó István Vármúzeum, Ltsz.: 55.237) művét, aki múlt század elején működött és korának közkedvelt restaurátora is volt. A festmény érintetlenül maradt részeit csak egy „galériatónus” fedi. A művész változtatás nélkül megőrizte az arcot, a dekoltázs finom művű csipkézetét. Ráfestéssel keskenyítette a homlokot. Átfestette a töredékesen fennmaradt hátteret, a jobb vállat borító selyemkendőt átalakítva drága szőrmévé és az azt tartó kezet. A beavatkozás során legjelentősebb módosulást a feltornyozott, rizsporos hajviselet lefestése által szenvedett a kép, aminek következtében inkább XVII. sz.-i németalföldi portréhoz hasonul olyannyira, hogy még a legtapasztaltabb szakembereket is mellékvágányra terelhette. Amennyiben a vizsgálatok eredményein nyugvó következtetésünk helytálló, magyarázat a restaurálás történetében, a régi műalkotások megbecsülésének fejlődésében keresendő. Történeti forrásokból - és évtizedes tapasztalatainkból - hasonló esetek sokaságát ismerjük, így nem kell csodálkozni, ha átfestve találunk egy képet, ami csak retusálni kellett volna. Természetes dolognak tartották még egy tökéletes állapotú festmény átfestését is, ha a megjelenése nem kedvelt, netán illetlen volt. A restaurátori mesterséget is csak megbecsült kézművességnek tartották, és elvárták a „tökéletes” munkát. A gyűjtők és műértők tökéletes művekre áhítoztak. A művészek is az integrált retusálásra törekedtek, vagyis arra, hogy az nehezen észrevehető, vagy éppen láthatatlan legyen. E követelményeket teljesítendő, természetesnek tartották az átfestéseket. Sőt, mivel bíztak önmagukban, valóságos, vagy vélt szakértelmükben, korlátlanul átalakították a festményeket a hibátlanság és harmónia érdekében, vagy uram bocsá egy műkereskedő kívánságára. Ennek szinte következménye, hogy a restaurálással fogalkozók kényszerítve érezték magukat, hogy a festői ragyogást egy új lazúrral való mesterkedéssel is fokozzák, ami a múlt század vonzódását jelentette a „patina” iránt. S a patinát sötétnek és aranybarnának szerették látni. És az is természetes, hogy az alkalmi művészek gyakran saját művüknek tartották e festményeket, szignóval látták el, miután restaurálták, világosan kifejezve a beavatkozás tényét: Refccit, Renovit, vagy egyszerűen elhallgatva a beavatkozás tényét, mint jelen esetben. 105
