Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Katona Imre: A Zsolnay-kerámiák sajátosságai
edénnyel. Zsolnay kőedénye - mint ezt már az 1878-as vegyelemzés is bebizonyította, Wartha is megállapította - a riolit-porcelán egy válfaja volt. Ez nemcsak gyártástechnológiában, hanem díszítésben is eltér a korabeli magyarországi gyárak kőedényeitől. Mint láttuk, Zsolnay Vilmos már 1873-ban megpróbálkozik hazai hagyományaink felújításával. 1885 körül a historizmus szellemében az ipar- és kereskedelmi kormányzat Holies készítményeinek imitálását szorgalmazza. Európa - elsősorban Franciaország - figyelmét szeretnénk e XVIII. századi lotharingiai alapítású fajanszmanufaktúrára irányítani. 1885-ben az Union Central des Arts stílustörténeti kiállítsainak sorozatában is megpróbálják Holies egykori művészetét bemutatni az Iparművészeti Múzeum anyaga segítségével. Az eredmény nem volt kielégítő, ennek ellenére tovább szorgalmazták a holicsi hagyományok felhasználását. Zsolnay példája volt-e ösztönző, vagy valami más, ezt nem tudjuk biztosan, tény azonban, hogy holicsi hagyományok erőltetésével a kőedény-kultuszt is megpróbálták feltámasztani, mint ezt a közben részvénytársasággá alakult Herend példája is mutatja. Zsolnay azonban a maga útját járta. Stílusok és technikák Zsolnayt hosszú évekig foglalkoztatta, miként világosíthatja tovább masszája színét. Az 1873-ban elért eredmények arra ösztönözték, hogy kiáll jón kerámiáival a nyilvánosság elé. Az 1873-ban bécsi világkiállításon aratott váratlan siker tovább növelte önbizalmát és folytatta kísérleteit. Az 1878-as év sikereinek újabb állomását jelenti. Kísérleteihez a 70-es évek vége, a 80-as évek eleje kitűnő alkalmai szolgáltatott. A gyár ekkori készítményeit nem a massza színét érvényrejuttató átlátszó mázak alkalmazása jellemzi, mázaik általában takaró jellegűek, így a massza fehéres, vagy zsemlyés-sárgás pirosas színe nem érvényesül. Zsolnay arra törekedett, hogy egykor majd olyan technikával állhasson a nyilvánosság elé, amelynél a színes díszítmények alapszínét - miként a hímzésekét a vászon - a nyers massza alkotja majd. Az analógiát elgondolásához a hímzések szolgáltatnák. Zsolnay már a 70-es évek elején gondol arra, hogy kerámiáinak díszítésében felhasználja a magyar népművészet gazdag eredményeit. Ennek érdekében különböző múzeumokhoz fordult. Az eredménnyel azonban nem lehetett elégedett, mert figyelmét egyik technika sem tudta tartósan lekötni. Zsolnay ekkor még távolról sem ismert annyi technikát, mint tíz évvel később, az 1880-as években. Csak évek múlva, fokozatosan szabadult meg a technológiai eljárások korlátáitól, de már ekkor bebizonyította, hogy a népművészet eredményeinek felhasználása az ún. majolikatechnikával is lehetséges. Az 1880 előtti kísérletei csak egy-egy technika alkalmazásának lehetőségeit csillantják fel, az 1880-tól készített kerámiáin azonban már széleskörű tapasztalatok alapján foglalkozik a népművészet eredményeinek felhasználásával. Zsolnay készítményei a majolika műfajába tartoznak. A majolikát az ón- és ólommázas technikák alkalmazása jellemzi. Az ónmázas edényeken a díszítést a nyers, még ki nem égetett máz felületére vitték fel ecsettel, vagy írókával. Ez nagy ügyességet kívánt, mert a porszerű, a vizet erősen beszívó nyers-máz felületre a festék azonnal odatapadt és később nem lehet javítani rajta. Készítettek fehér és színes, elsősorban sárga ónmázat is, melybe színező fémoxidokat tettek. Az ólom-, vagy ólomboraxos mázt aláfestéssel, vagy enélkül alkalmazzák. Rendszerint a mázatlan, terrakottára égetett cserépre került a festés és azután mázzal bevonva égetik ki a tárgyat. E díszítés előnye, hogy a festék és a máz égetését egyszerre végzik, a máz alá kerülő festék nem kophat le és az így díszített tárgyaknak egyenletes fényük van. Az eljárás hátránya viszont, hogy 197
