Műtárgyvédelem 21., 1992 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Restaurálástörténet-Etika - Morgós András: Fa műtárgyak védelme a XX. sz. elején Magyarországon
FA MŰTÁRGYAK VÉDELME A XX. sz. ELEJÉN MAGYARORSZÁGON Morgós András Összefoglalás: A XX.sz. elején Magyarországon a fa műtárgyak legfontosabb konzerválási és restaurálási problémája a középkori szárnyasoltárok és szobrok tönkremenetelének a megállítása volt. Ennek kapcsán előtérbe kerültek az akkor ismeretes különféle konzerválási eljárások, anyagok. A tárgyakat felügyelő illetékesek igyekeztek megismerni a szóbajöhető kezeléseket, igényelték az eljárások próbadarabokon történő bemutatását, és az eljárás hatásosságát műszaki egyetemi, szakértő professzorral vizsgáltatták meg. Ez Magyarországon az első olyan kezdeményezés, hogy a tárgyakat felügyelő muzeológusok, a konzerválást végző szakember (restaurátor) és természettudományos képzettségű szakember együttes munkájának eredményeképpen alakul ki a műtárgyon alkalmazható konzerválási és restaurálási eljárás. A cikk részletesen taglalja Magyarországon az 1900-1920-as években alkalmazott fa- konzerválási eljárásokat, és a fa-konzerválásokat végző személyek tevékenységét. Megemlékezik a kor farestaurátorairól Fenichel Mór - a bukaresti múzeum volt segédőréről, Szepessy Imre - műasztalos és restaurátorról, Horvay Frigyes - oltárépítőről, Gerabek Ferenc - fővárosi műasztalosról és a korszak legkiemelkedőbb farestaurátoráról Endrődi Sebő - nyugalmazott királyi honvédszázados, festőművészről, aki paraffin és japán viasz keverékét használó eljárását több országban is szabadalmaztatta. Ä cikk a Magyarországon ismert és alkalmazott eljárásokat párhuzamba állítja a nemzetközi gyakorlatban alkalmazottakkal. Ennek kapcsán restaurálástörténeti adatokat ismertet a londoni Victoria és Albert Múzeumban alkalmazott pergamenenyves-szublimátos, a Bruck féle, drezdai lenolajos, a müncheni enyves-petróleumos stb. eljárásokról. A faanyag-szilárdítási eljárásokat 3 fő csoportba sorolva tárgyalja. Ezek a csoportok: az enyves, a viasz-paraffin-gyanta keveréket használó, és a lenolajos konzerválások. A XX. sz. elején Magyarországon a fa műtárgyak legfontosabb konzerválási és restaurálási problémája a középkori szárnyasoltárok és szobrok tönkremenetelének megakadályozása, megállítása volt /I-7/. A középkori szárnyasoltárok állapotára jellemző, hogy pl. a bártfai Szt. Egyed templom híres csúcsíves főoltára a XX.sz. elejére már porrá omlott, csak két csonka szobor és egy táblakép regélt a korábbi pompájáról. A lőcsei Szt. Jakab templom európai hírű főoltára annyira károsodott, hogy „testének bármelyik részén egy gyermek is minden különösebb megerőltetés nélkül áttolhatja az ujjait” /8/. A kassai Szt. Erzsébet templom főoltárának „eredeti régi fölrakványa” amely kisebb szobraival együtt a XIX. sz. elején váratlanul „hullott le s csaknem halálra sebezve a miséző lelkipásztort” ekkorra már mintegy 100 éve megsemmisült /8/. Az. oltárok megmentéséről, konzerválásról, restaurálásáról szóló vitákat és álláspontokat Mihalik József (a) /4-9/, dr. Éber László (b) /10/ és dr. Gasparetz Géza Elemér (c) /11/ írásaiból ismerhetjük meg. A XX. század elején csaknem egyedülálló és ma is követendő az a gondoskodás, körültekintés és vitakészség, amellyel az illetékesek még a tárgyak konzerválásának engedélyezése előtt az akkor használt eljárások előnyeit és hátrányait igyekeztek megismerni, igényelték az eljárások próbadarabokon történő bemutatását, és az eljárás hatásosságát természettudományos képzettségű szakértővel vizsgáltatták meg. Ez Magyarországon az első olyan kezdeményezés, amikor a tárgyakat felügyelő muzeológusok, a helyreállítást végző szakember, a restaurátor és a termé227
