Múzeumi műtárgyvédelem 6., 1979 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Nehéz Pozsony Istvánné: Mezőkövesdi menyecskeöltözet restaurálása
lehetett. A summássággal átcsaptunk a ráncikába. 13" a "ránclka" nevű ruhadarab kartonból készült, drágább anyagból nem varrtak ilyet. Meglehetősen nehéz eligazodni ezek között a lényegileg azonos szabású, de más nevű ruhadarabok között, ugyanis az idősebbek a "testálló"-t "lityá"-nak is nevezik, és anyagúk és diszitésük is azonos. Készülhettek selyemből, purgamentból, festőből és kartonból. Elején, hátán és vállain cakkosra vágott fekete bársony folt volt. Ujjai végét is széles bársony diszitette. Alja hátul (mint a szabásmintából kitűnik, a derékvonal alatti kiszélesedett anyag is) fodrot vetett. A régebbi hosszú ujju volt, az újabb kedveltebb változata rövid ujju, amit "fellökós ujju"-nak hivtak. Az ujjábán gumi volt, s ha majdnem a vállig húzták, magas, buggyos bluzféle vált belőle, A li- tyát mindenféle korú nő hordhatta, de a szabály ennél is az volt, hogy idősebb asszony virágosat nem viselhetett. Az egyes ruhadarabokat más és más mesterember készítette, volt tehát külön szoknyavarró, lityavarró, réklivarró mesterség. Az öltözet következő darabját, a kötényt mindenki otthon készitette, mivel ez jegyajándék is volt. Leltári szám: 131.972. Gyújtó: Molnár Istvánné Neve: kötény (sure) Hazája: Mezőkövesd, Borsod megye Leirása: 99 cm hosszú, 76 cm széles, mezőkövesdi hímzéssel készült (piros, zöld, kék, sárga, fehér, rózsaszín selyemszállal hímzett virágok). Alsó szélén kéttenyérnyi fekete esik, fekete rojttal, legszélén élénksárga himzett sávval. Felsó része fekete bársony, vörös kötővel. A hímzésben széles sávban surevirágok, négy sor himzett peremcsillag, és két sor makkoshimzés, A sure alsó része fordítva van rátéve. E ruhadarab funkciója is az volt eredetileg, hogy a szoknyát védje a szennyeződéstől. Legkorábbi formája az egy szél fehér vászonból készült kötő. Férfi és nő egyaránt viselte. A női sure valamivel szélesebb volt. Alját ekkor még piros pamutfonallal varrták ki, szélét kirojtozták. Korai (múlt század második fele) változata volt még a kötényfélének az un. bőkötő. Ez három szél vászonból, később klottból készült, csipkedisszel, vagy ezüst, arany sujtással. Az 1870-es évek után kedvelték meg a sötét alapra kékre, vagy feketére festett házivászonból készült surcokat, melyeket szálánvarrottan hímeztek ki. Később szálhuzásos hímzéssel díszítették (1890-es évek). Ezt a típust "bossókás"14 surcnak nevezték, de ezt már nem pamut, hanem gyap jufonallal varrták ki. Kövesden a gyapjú himzőfonalat "berliner"-nek, azaz "beliná"-nak hívták. E két korai típus motivumkincséről röviden csak annyit emlitünk meg, hogy a minták még erősen mértaniasak. A mértaniasságot maguk az öltésilletve himzéstechnikák határozzák meg. A Palotay Gertrud által összeállított öltéstechnika-kategóriák szerint ezek a szálszámolásos öltéstechnikák csoportjába tartoznak. 15 A harmadik surctipus, amelyet a tárgy is képvisel, a szűcs-selymes sure. 1890-től varrták, az előző fejezetben említett kuzsuhimzés motivum141
