Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Seres László - Szentkirályi Miklós - Velledits Lajos: A kisszebeni Mettercia-oltár szekrényének restaurálása
A konzerválás szerteágazó munkafolyamatai közül az első két fecs- kefarkú sarokkötés megoldása számíthat a legnagyobb érdeklődésre. Az az első pillanattól világos volt előttünk, hogy a szétkorhadt régi kötéseket nem tudjuk megmenteni, mert bármivel is konzerválnánk őket, nem képesek a deszkákat összetartani. A részleges fapótlás sem lett volna eredményes, mivel nem volt olyan stabil része a saroknak, amihez ragasztani tudtunk volna. A Nemzeti Galéria asztalosát, Patay Józsefet kértük meg, hogy az eredetivel tökéletesen egyező sarkokat készítsen. Ezután eltávolítottuk a szétkorhadt deszkavégeket, majd a talpdeszka, valamint az oldalsó deszkák végeibe nútot fűrészeltünk, ide illesztettük be az uj sarokelemeket, amelyeket veginollal beragasztottunk. A pótlás és az eredeti megöregedett fenyő felülete különbözött egymástól és célszerűnek látszott az eredeti felület visszaállítása. Habár ez a része a talapzat és a mozgószárnyak által takart, mégis fontosnak tartottuk, hogy az eredetiből minél nagyobb darabot megmentsünk. A leesett deszkavégeket középen elfürészeltük és mindkét oldalából 2 mm vastagságú "borítást" készítettünk, amelyeket az új sarkokra átültettünk. Elértük, hogy a sarkok visszanyerjék eredeti rendeltetésüket és a felület folyamatosságát is helyreállítottuk. A baldachin javításakor először is a rosszul sikerült ragasztást kellett szétválasztanunk, ez a merevítőnek használt léc eltávolításával egyéb beavatkozás nélkül sikerült - szétesett. Öt darab "V" alakú elemet készítettünk hársfából, amelyek követik az eredeti fa szálirányát és a merevítők között ráragasztott üvegszövettel erősítettük meg. Részletesen szeretnénk beszélni az angyal dombormuvének a szekrény hátlapjának konzerválásáról, mivel ez akkor előttünk is nehezen megoldható feladatnak tunt. A korhadt rovarrágta fa megerősítését, a különbözőképpen vetemedett töredékek összeillesztését, valamint a dombormű felerősítését kellett megoldanunk. A hátlap hasadásait elsősorban a csapolások okozták, melyekkel a vázhoz erősítették - mert nem biztosítottak szabad mozgást a zsugorodó deszkáknak. Az természetes, hogy a szélein mereven rögzített hátlap nem tud kellőképpen mozogni és a gyengébb ellenállású ragasztott éleknél válik szét. A mester annak idején három darab kovácsolt vasszöggel a hátlaphoz szögezte az angyalt. Magától értetődő, hogy a hátlap deszkák feszültsége a felerősített dom- bormíívet is szétrántotta. Olyan megoldást kellett tehát keresnünk, hogy a két darab egymástól függetlenül tudjon mozogni. Már az első lépésnél - a hátlap konzerválásánál - kérdéses volt, hogy a fa zsugorodásával keletkezett hézagokat meghagyjuk-e, vagy a deszkákat összeépítsük. Az előbbi esetben a deszkák között 5-15 mm-es rés marad és az illesztések a vetemedés miatt nem találkoznak. Az utóbbi esetben az aranymustra folyamatossága mindenképpen megszakad és a hiány vagy a sarkoknál jelentkezik, - ami kevésbé zavaró -, vagy a kiemelt és jól megvilágított hátlap felületén. Az egybeépítés mellett döntöttünk. A konzerválást egybekötöttük a hátlapdeszkák részleges egyenesíté- sével azért, hogy a ragasztandó élek isméi találkozzanak. A fa sejtjei a paraloid oldat hatására rnegduzzadnak és ha enyhe nyomás alatt hagyjuk az oldószert elpárologni, a deformálódás csökkenthető. Ezzel a módszerrel természetesen nem szüntethettük meg a deszkák donga-formáját.
