Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Szakál Ernő: A múzeumi és műemléki kőanyag kiegészítésének határai
SZAK ÁL Ernő A múzeumi és műemléki kőanyag kiegeszitesenek határai Mint kőszobrász restaurátor főként gyakorlati feladatok megoldásával foglalkoztam, nagyrészt műemléki, kevésbé múzeumi területen. Lehetőségem nyílt a bonyolultan körülíró témát, a különböző szempontokat, az egybevágó és szembenálló szemléleteket élményszerüen feldolgozni, főként gyakorlati tapasztalatok alapján, de mindig az elméleti irányelvek megismerésére és meghatározására törekedve. Sok műtárgy a restaurátor munkájával válik csak helyesen értékelhetővé és szemléletessé azzal, hogy a különálló töredékeket egységesítve, a hiányzó részeket jelzi vagy pótolja. E munkát az elvek, a szemlélet és az igények éppúgy befolyásolják, mint a szokások és az Ízlés változásai. Minden restaurátor tevékenység számos irányító és befolyásoló vélemény hatása alatt áll. A restaurátornak figyelnie kell azokra a követelményekre, amelyeket a mai esztétikai kívánalmak, a történetiség és eredetiség fokozódó tiszteletben tartása, a tudományos megalapozottság követelménye, a művészettörténeti és művészeti szempontok érvényre juttatása, új anyagok és technológiák alkalmazási lehetősége támaszt. A történeti múltban nem találunk éles határvonalakat, az eltérő szemléletek között az átmenetek néhol alig észlelhetők, a legújabb kor, különösen a legutóbbi évtizedek gyökeres szemléleti változást hoztak magukkal. Gondoljunk csak a XIX. század nagy régészeti feltárásaira, ahol a kíváncsiság és kincskeresés nagyobb hajtóerő volt, mint a tudományos megismerés vágya (bár az utóbbi sem lebecsülendő). A restaurálásnál az utánzást csaknem úgy értékelték, mint magát az eredeti alkotást. Ez gyakran a hitelesség rovására is ment. A kiegészítés határait illető szemléletünk megváltozott, és elveink alakulására, ha lateno módon is, bizonyára kihatottak a megváltozott lehetőségek, melyek az in situ értékelésénél szembetűnőek. Bizumc abban, hogy a műgyűjtés olyan módszerei, melyekről a Place Concorde-on álló obeliszk, a Samothrakei Niké, az Elgin-márványok és a Pergamoni oltár tanúskodik - csak a legközismertebbeket nevezve meg a végtelen sorból - örök időkre túlhaladottá váltak. A XIX. századi törekvések öncélu- ságát az akkor megindult kőkonzerválási törekvésekben is meg kell látnunk, mert ezeket nem a múlt értékeinek megőrzés-vágya indította el, hí4iein a romantika nagy költséggel felépített műveinek gyors pusztulás- tünetei, a londoni Parlamentnél éppúgy, mint a budapestinél. Persze ez csak elnagyolt általánosítás és utalás, de a helyes értékelés útját keresi.
