Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

H. Sallai Mariann: Műemléki környezetben lévő képzőművészeti alkotások restaurálása

Az építészet és festészet együtt hoz tehát létre egy összetett - részben valóságos, részben látszati - teret és végső következtetésként a kettő együtt "a műalkotás".

Mindezek tudatában vizsgáljuk most meg a műfaj - a Magyarországon is nagy számban megtalálható barokk falképek - restaurálási problémáit.

A műemlékvédelem alapelveit a Velencei Carta fektette le. A Carta világosan megfogalmazott és leírt néhány alapfogalmat, így azt is, hogy mit értünk konzerválás és mit restaurálás alatt. Most ez utóbbival szeretnék foglalkozni, mivel vizsgált problémáink ezen a területen jelentkeznek.

A restaurálás fogalomkörébe tartoznak mindazok a beavatkozások, amelyek a meglévő állapot valamilyen megváltoztatásával járnak. Ide tartozik a korszerű eljárásokkal való szerkezeti megerősítéstől kezdve a korábbi periódusok feltárása és bemutatása, kiegészítések, valamint uj részek hozzátétele az eredeti műhöz.

E felsorolt műveletekből nézzük most a kiegészítést. Kiegészítésnek nevezzük azt a műveletet, amikor a műemlék valamely hiányzó elemi részét pótoljuk akár szerkezeti, akár a formai egység érdekében, akár a töredékesen fennmaradt részek jobb megértése céljából. A kiegészítés, szigorúan vett értelemben, minden esetben túlnyomó többségében meglévő, eredeti részeket tételez fel, amelyekkel szemben a kiegészítések mennyiségükben és hatásukban háttérbe szorulnak.

Utalnom kell a már korábban elmondottakra, nevezetesen arra, hogy viszontagságos történelmünk következtében emlékanyagunk, különösen falképeink jelentős része töredékesen került napvilágra későbbi vakolat- rétegek alól, vagy súlyos károkat szenvedett. (Az utóbbi főleg XVIII. századi falfestészetünkre vonatkozik. )

Ha a helyreállítás fogalmát legszigorúbb értelemben vesszük, kismértékű, a kép lényegét nem érintő kiegészítéseken kívül jelenlegi ill. megmaradt formájában kellene megőriznünk e műalkotásokat. Magyarországon azonban általában az a vélemény alakult ki, hogy éppen az elemzett korszak falképeit tekintve, töredékesen hagyott állapotukban ezek a festmények lényegüket veszítik el, azt hogy az építészeti tér szerves folytatásaként rátegyék a koronát erre a belső térre, befejezve, kompletten lezárva azt.

így tehát - véleményem szerint - ha a meglévő részek mindazokat az utalásokat tartalmazzák, amelyek az egészet egyértelműen meghatározzák, a hozzáadás mértéke nem mindig mennyiségi, materiális vonatkozásban értendő, hanem a meglévő részek jelentősége, hatásának súlya szempontjából.

A fentiekből mindjárt egy újabb probléma következik. Milyen módon történjen a kiegészítés? Legfontosabb alapelvnek tartjuk általában, hogy a pótolt rész egyértelműen megkülönböztethető legyen az eredetitől. Ennek technikai megoldás^, formája általánosan elfogadott: vonalkázás, pontozás, stb. De a külső formai elemek oly módon való megvalósítása, hogy az új hozzátét ne váljon a műalkotás esztétikai értékének rovására, vagy - horribile dictu - ne egészen uj műalkotást és ezzel új esztétikai történeti értéket hozzon létre, már nagyon nehéz feladat.

42