Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Szakál Ernő: A múzeumi és műemléki kőanyag kiegészítésének határai

múzeumi tárggyá váltak, eredeti szerkezeti, diszítö vagy használati funk­ciójuk dokumentumaiként. Ehhez a szerephez alkalmazkodniok kell a ki­egészítéseknek is. Csak oly mértékben indokoltak, hogy az eredeti töre­dék vagy faragvány teljességére vagy más faragványokkal való kapcsola­tára utaljanak. Itt lényeges a térbeli elhelyezés módja is, a látogató kö­zeli nézőpontjának figyelembevételével, a világítás kiemelő effektusaival, a kiállításrendezéssel. A csoportositás mindig mesterséges, kronológiai vagy műfaji, figyelembe véve a tárgyak és a terem méretadottságait is. Egészen ellentétesek a mőemléki kőfaragványok körülményei. Ezek rendszerint épületek vagy kőemlékek alkotóelemei és díszei, funkciójuk szerint kapcsolódnak közvetlen környezetükhöz, helyhez kötöttek, az idő­járás viszontagságainak kitéve. Alaposabb vizsgálatukra és tanulmányozá­sukra rendszerint kevesebb idő jut, erre csak egy-egy helyreállítási program ad alkalomszerű lehetőséget. A kiegészítéseknek itt még a leg­jelentősebb részleteknél is egy nagyobb egységhez kell alkalmazkodniok, a legtöbb esetben nézőpontunk is távolabbi, mint egy múzeumi tárgynál, ez pedig kihat a kiegészítés módszereire is. Nyilvánvaló tehát, hogy a múzeumi kőfaragványok kiegészítésének ha­tárai szükebbek, bensőségesebbek és egyedibbek, mint a műemléki kőfa- ragványoknál, ahol az összefüggések révén nem a részleteknek, hanem a nagy koncepciónak kell érvényre jutniok. Mindkét csoportban további tagozódásra vezet az, hogy mindig figye­lembe vesszük a kort és a ritkasági értéket, egyértelmű indoklás nélkül megállapítva azt a tényt, hogy elveinkhez ragaszkodva is változó a dön­tésünk a kiegészítés halárait illetően. A XIX. század és a későbarokk kor müveivel bánunk el a legköny- nyebben, hiszen ezekből még sok van, s tudjuk azt is, hogy nem tudjuk megtartani az egész örökséget, bár mentjük, ami menthető. Más a hely­zet reneszánsz emlékeinkkel, ezeknek már töredékeit is gyűjtjük és véd­jük, hogy átmentsük őket a jövő számára. Ahogyan visszafelé megyünk az évszázadokban, a késő- és koraközépkorba, a gótikába és romaniká- ba, mindinkább visszafogottan merül fel a hiánypótlás indokolhatósága és szükséges voltának igazolhatósága. Mindezek mellett - eddig eléggé nem hangsúlyozottan - lényeges különbségeket eredményez a kőfaragványok kőanyagának időtállósága, szi­lárdsága, és egyéb fizikai adottságai. Nagy általánosságban megállapíthatjuk, hogy az antik időkben és a román korban sokkal jobban megválasztották a kőanyagokat, mint a góti­kában és reneszánszban, nem beszélve a barokk korról és a XIX. szá­zadról, a silány kőanyagok özönéről. Rá kell mutatnom arra is, hogy a megállapítás nem a kőzetfajtákra vonatkozik, mert minden kőzetfajtában vannak nagyon jó megtartásuak, vulgárisán úgy mondjuk, hogy egészsé­gesek, - és vannak selejtes, és szinte menthetetlenül pusztulásra hajla­mosak, betegek. Egy egészséges kőből készült faragványon a hiányok főként fizikai behatások következtében keletkeztek, az időjárás okozta felületi károso­dások, a mállások másodlagosak. Egy lerombolt és széttört, szándéko­san vagy gondatlanság következtében darabokra esett szobor, építészeti tagozat vagy diszítőelem - ha tartós kőből készült - aránylag egyszerűen 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom