Állami gimnázium, Munkács, 1916

VII. KALMÁR JENŐ 1866—1916. A felettünk duló világháború már eléggé hozzászoktatta lelkünket a fájdalom, a keserűség, a halál gondolatához, s bár az emberi élet ma olyan, mint egy zivataros tenger, amelyben szünet nélkül ki vagyunk téve a halálnak, mégis mindannyiszor maró fájdalom vesz rajtunk erőt, ahányszor a kérlelhetetlen sors valakit közelünkből kiragad. Kalmár Jenő kartársunkat vesztettük el ez évben, s koporsója mellett állva nemcsak azt éreztük, hogy elvesztettük, hanem hogy birtuk, nemcsak gyászunkat éreztük, hanem azt is, hogy őt szeretni és tisztelni érdemes volt. Tanár volt egész lelkével, hivatása a legszebb hivatás volt, melyet csak oly ifjak választanak maguknak életpályául, akiket a hir, dicsőség, vagyonszerzés lidércfénye el nem csábit, és akik életük egyedüli céljának azt tűzték ki, hogy ami kincset életük folyásában lelkükben összegyűjtöttek, azt mind ismét tele kézzel szétszórják a gondjaikra bizott ifjúság fejlődő lelkébe. Kalmár Jenő egyike volt azon érdemes régi tanároknak, a kik a munkácsi állami főgimnáziumot megalkották és a virágzás magas fokára emelték. Gyönyörű mesterségét, a vonalak és szinek csodás harmóniájának kifejtését, a rajztanitást, modern alapon, az igazi művészeti nevelés kívánalmaival űzte, s az évenként rendezett kiállításai nagy tehetségének, munkakedvének és az ifjúság iránti nagy szeretetének voltak beszédes jelei. Benne azonban nemcsak a tanárt siratjuk, hanem a szerető, jólelkű kartársat, jó barátot is. Nem volt benne semmi kicsinyesség; irigység vagy büszkeség távol volt tőle. Életében soha senkit meg nem bántott, lelke a jókedv, a magyaros humor derűjében olvadt össze, és a vele való együttlét mindig kedves, kívánatos volt. Szívesen vett részt a közélet vezetésében, a társadalmi mozgalmakban, s panasz nélkül viselte amaz anyagi károkat, melyek e nemű vállalkozása közben érték.