Állami gimnázium, Munkács, 1915

47 szuronya. ők ezért megérdemlik, hogy sírjaik felett az emlékezet és kegyelet virrasszanak. E pihenő hősök mind keresztül mentek a legnagyobb szenvedéseken, a megpróbáltatások tüzén. És Drága Halottaink !... A Ti nemes életetek kötelességtudásával, hazaszeretetével, áldozatkészségével elvonulhat-e szemeink előtt minden hatás nélkül? Nem! A Ti példáitokból századok fognak tanulni. Ti lesztek vezetőink az élet göröngyös utain, hitünk, bizalmunk a jövőben ; a Ti drága emléketek fog balzsamot cseppenteni fájó sebünkre. A Ti nemes példaadástok az utódokban a tett mestere lesz, szivünkbe a hazaszeretet szent igéit fogja beirni. Ha meglep a kísértés, ha elcsüggedünk, Ti buzdittok bennünket a tieteknél nagyobb, forróbb és igazabb hazaszeretetre. Azért mig lesz szivünknek egy dobbanása, mig e tájakat magyar szó zenéje tölti be, mig csak bír koszorút fonni kezünk, élni fog emléketek. S ha végtére eljön az idő, amikor mi is ott lent fogunk pihenni, a haza dicsőségéről lesznek álmaink, s boldoggá fog tenni az a gondolat, hogy ide fent egy kis paránya voltunk a mi büszke nemzeti multunknak. Ha pedig majd megszűnik az ágyuk vészterhes bömbölése, a halál aratása ott künn a nagy mezőn, amikor a háború sötétségének kárpitja ketté hasad és a borzalmak éjszakájába a béke napja fog fényözönével bevilágitani, add óh nagy Isten, magyarok Istene, hogy a nagyszerű győzelem e ragyogó hajnalán hős fiaink vérével megáztatott és a csaták viharában megtépett lobogónk didalmasan lengjen, s hirdesse egy szebb korszak hajnalhasadását. ii. Gyászbeszéd, melyet az iíjuság nov. l-ei ünnepélyén a városi köztemetőben lévő katonasiroknál mondott Beressy Géza VII. o. t. Kedves Ifjúság! Az élők örökös zajából jöttünk ide, ebbe a szomorú, csendes birodalomba, a halottak városába, leróni szomorú kötelességünket. Város van itt is, keresztül kasul szabdalva az utcák sorával; vannak itt is csendes házak: e sírhalmok, melyek jól megőrzik lakóik örök nyugodalmát. S valóban jól megőrzik! Hiába robognak erre hangos dübörgéssel a nótától harsogó katonavonatok, hiába zugnak a szomszéd város ércharangjai, hiába tart szivreható búcsúztatót egy-egy uj sir felett az Isten szolgája ; ezeknek a házaknak, ezeknek a siroknak lakói mindebből nem hallanak semmit. Örök csend és béke honol ezeken a hantokon. Pedig nem is olyan régen, alig egy esztendővel ezelőtt ezeknek a siroknak lakói még eleven, tüzes vérű katonák voltak, kiket egyhangú zakatolással repített a vonat oda, hol ingyen osztják a halált, de drágán a dicsőséget. Tudták ezt mindannyian, s tudták azt is, hogy a sors utjai kifürkészhetetlenek, s hogy a halált hozó golyó nem ismer irgalmat és mégis vigan, büszke önérzetes lélekkel mentek mindannyian, mert oda volt irva lelkök mélyébe az a felemelő tudat, hogy a kötelesség, amit most kell végezniök, nagyobb, magasztosabb minden emberi kötelességnél. Hiszen veszélyben van mindaz, ami az érző emberre nézve az életet érdemessé, becsessé teszi; veszélyben van családi tüzhelyük szentélye, városaik, falvaik, íöldi javaik épsége: szabadságuk, nemzeti éi'zésük, édes magyar nyelvük. S ők hiven megfeleltek minden kötelességüknek. Ágyuk dörgése, puskák ropogása, kardok csattogása, gránátok, srapnellek