Állami gimnázium, Munkács, 1909

4 kony ifjú lélek. A gyermek ifjúvá serdül. S ez a serdtilési idő kínálva kínálja a figyelőnek a tapasztalat gazdag kútfejét: a pszikhologus a lelki élet csodálatos virágokkal dús mezejére lép itt, ahol az ifjú lélek egyéni és általános megnyilatkozásaiból a hasznos tapasztalati tények és igazságok egész koszorúját fűzheti össze. * Igen nagy baj, hogy a megszokottól, a sablonoktól nagyon nehezen tud megszabadulni az iskola. Nagy a hajlandóság az iskolán belül az általánosításokra. Megszabott órák, megszabott tanterv, előirt olvasmányok, hagyományos rubrikázás, elkönyvelés... s ezek ellen dehogy is merjen véteni valaki! Jaj a rendzavarónak. A szabadabb szellem bizony nagyon kevés helyen s túlságosan kevés alkalommal érvényesülhet. Az egyéniségnek nincs tere az iskola mai formájában, a tanulók egyéniségre való törekvésének gátat vet a sokszor rideg iskolai törvény, a tanár egyéniségét üldözi a paragrafus. A tanár szelleme a középiskolában az előirt igazságok Prokrustes ágyában csonkán és bénán hever. Mozdulni nem tud, vagy — legtöbb esetben — nem mer. Ilyen körülmények között sokszor valóságos szellemi rabszolgaság fejlődik ki a középiskolák falai között. A tanár vakon ragaszkodik az approbált tankönyv betűjéhez. A lelkében élő igazságok hiába várnak fényre, napvilágra, elhalnak mielőtt világra jöhettek volna. Mert a tanár szabadabb lelki megnyilatkozásának, egyénisége érvényesülésének nincs helye a mai középiskolában. S mi történik igy? A tanár tanít, de nem nevel. Mert elvész valami a tanítási órák alatt. Valami, ami igen fontos, talán fontosabb, mint a tankönyv igazságai. Elvész a gazdag tapasztalatok emberének: a művelt, tanult, intelligens tanárnak a világnézete, a dolgok lényegéről való okos felfogása. Elvész — legalább a tanulóra nézve. S kezeink alól kikerülnek tudásban erős, de ítéletben gyenge; igazságok látásában jó szemű, de azok követésében erőtelen; az elmélet terén vakmerő, de a kivitelben gyáva; a tekintélyek előtt vakon meghunyászkodó, de karakter dolgában sokszor gerinctelen ifjú emberek. S mindez azért, mert az iskola mai formája rákényszeríti a tanárt, hogy általánosítson. 40—70 tanulóból álló osztályokat kell tanítania. Hol itt az idő arra, hogy megismerje a reá bizott tanulók lelkét egyenként s ha aztán megismerte, módot találjon arra, hogy mindenikkel szemben a helyes medicinát alkalmazza. Ne lássa, ne tekintse senki dicséretnek, ha nyiltan kimondom, hogy ismerem a magyar tanár típusát s tudom, hogy lelkiismeretesebb, tanultabb tisztviselői kara nincs a magyar államnak; — s mégis munkájának eredménye nincs arányban óriási fáradozásaival. Az iskola típusának kell megváltozni, hogy a magyar tanár becsületes munkásságának meg legyen az eredménye ; s hirdetem, hogy amig a tanár egyénisége valamelyes módon nem érvényesülhet kisé jobban az iskola falain belül, addig csak numerusok lesznek a mai középiskola tanulói mindig, nem pedig aminek lenniök kellene: fejlődő egyéniségek. * Mindez azonban utópisztikus törekvés, — fájdalom — ugy gondolom még hosszú ideig. Addig is törekednünk kell, hogy — az előirt és megengedett formák között — javítsunk valamit a meglevő helyzeten. Hiszen sok-