Állami gimnázium, Munkács, 1905
9 internátusok ellen felhozni szoktak. — Előre is kejelentem, hogy én igen fontosnak, sőt elmaradhatatlanul szükségesnek tartom, hogy az internátusokat is minél többen és minél állandóbban vegyék bírálat alá és a megbirálás eredményét — legyen az kedvező vagy épen az ellenkezője — mindenkor hozzák nyilvánosságra. A közönség bírálata t. i. egyrészt a közönség igazi és tényleges érdeklődését mutatja, a mely nélkül nyilvános társadalmi intézet nem állhat fel vagy legalább is nem fejlődhetik. — Másrészt a kritika segit bennünket az igen sok szempontból tárgyalható internátusi viszonyok minél elfogulatlanabb megítéléséhez s igy a legnagyobb mértékben előmozdítja, hogy az intézet a modern viszonyok és kívánalmakhoz alkalmazkodjék és megakadályozza, hogy akár a társadalomra, akár az intézet lakóira veszedelmes irányzat kaphasson lábra az internátusokban. Az ily bírálatnál — mint minden más téren — a tárgyilagosságot és hozzáértést feltételezzük, nem is szólva az itéletnek megfelelő alakban és viszonyok közt való nyilvánításáról, mert ez egyszerűen a műveltség elemi feltételei közé tartozik. — Az internátusok megbirálásában a tárgyilagosságot feltételezve, tisztán csak arra fogok kiterjeszkedni, hogy valamely bírálat vagy kifogás nem alapul-e a viszonyok nem ismerésén, vagy a rohamos fejlődés és a változó viszonyok közt az egykor még tárgyilagos alap nem lett-e már meghaladott állásponttá! — Ha pedig oly kifogásokra fogok találni, melyek minden tekintetben jogosultaknak látszanak, akkor igyekezni fogok kifejteni azon okokat, melyek azokat előidézték és tehetségem és tudásomhoz képest ajánlani fogom a módokat, melyek segítségével azok megszüntethetők lennének. 1. Leggyakoribb kifogás az, hogy az internátusok nem egyebek, mint „javítóintézetek", oda tehát csak olyan tanulókat kell adni, a kikkel már sehol sem tudtak boldogulni. És épen ezen okból szégyenli sok szülő gyermekét internátusba adni, mert végtelen bántaná hiúságát, hogy ő maga állítaná ki a bizonyságot fia javíthatatlan rossz viseletéről, ezáltal, hogy internátusba adta őt. Ezen ma már hibás felfogás valószínűleg onnan eredt, hogy régebben alig egy-két internátus létezett, a hol az alapítványi helyeken levő szegénysorsú jó tanulók mellett elég magas dijat fizető és igy rendesen jobb módú tanulók is nyertek elhelyezést. Ide legtöbbször valósággal azért adták be a jómódú fiúkat, hogy azok folytonos állandó és szigorú felügyeletben részesüljenek, a mihez hozzájárult az is, hogy a szegény, de jól tanuló növendékek részéről állandó oktatásban is részesültek. Minthogy az ily fiú a folytonos felügyelet és bennlakás folytán régi rossz cimboráival nem jöhetett össze és igy már a társ- és alkalom híján sem tudott rosszat elkövetni, másrészt pedig részint unalomból, részint a folytonos nógatás és tanítás folytán a tanulásra is ráfanyalodott, az eredmény az lett, hogy a fiúnak nem csak viselete javult, hanem a tanulásban is valahogy boldogult. Ezen üdvös eredmény folytán — helytelen okoskodással — aztán „javító intézetnek" nevezték az internátust. Legfeljebb egyes esetekben mondhatnók javító intézetnek az internátust, a mikor t. i. helyes, hozzáértő és célszerű neveléssel azoknál is eredményt ért el, kikkel mások boldogulni nem tudtak, vagy a kiket már mások alaposan elrontottak. Nem javitó intézet: a nevelő intézet, mert nem célja minél több rossz tanulót befogadni, sőt minden időben küzdött ellene, hanem a célja: az arra