Állami gimnázium, Munkács, 1902

26 gatja, de, mint tudjuk, ilyen szenvedések közt írta már ezt a verset.) Mindamellett nem veszti el életkedvét, hanem panasz, zsörtölődés helyett, a mire vén ember nagyon is hajlandó, keres magának szórakoztató foglalkozást. Ez a tamburán, helyesebben gitáron való zenélés. S a miket penget, énekel, az nem mai szerzemény. 0 emlékezete tárházából régi dalokat szed elő: vegyesen magyar német dallamát, de kivált régi betyárnótákat, amolyan szegény legény dalokat, majd a reformáció korából való mély érzelmű vallásos éneket. Minő ellentét! S az öreg gitározó ezekben keres és talál magának mulatságot és enyhülést testi bajai ellen. Ez időtöltés mellett felejti fájdalmát, sőt humorizálja magát. Emlékében fel-fel ujúl egy-egy régi nóta, sőt az is eszébe jut, mikor, hol hallotta egyiket, másikat. Másszor meg maga is alkot egy új dalt, de nyomban el is feledi. Nem írja le, hiszen ő már lemondott az énekszerzés dicsőségéről. S minő biztatással fejezi be a költeményt. Ez egy lirai jellemkép, melynek sorai a zene hangjait oly bájosan varázsolják fülünkbe. Mintha hallanók a kesergő, majd elmélázó, majd táncra perditő, itt-ott ellágyúló, amott Istenhez emelő dallamokat. A nyelv zeneisége hatalmasan érezteti a muzsika zengzetes hangjait, az akkordok harmonikus összecsengését, változatos alakulatát. Maga a versalak is külömböző alakot mutat a zene más-más hullámzásához képpest. Ezt különösen akkor vesszük észre teljesen, ha elejétől végig vizsgáljuk az egyes versszakokat. Itt is, ott is eltéréseket tapasztalunk. A zenei hangzatnak a többi szaktól való elütését foganatosítja, kivált a 4. vsz. két utolsó s az 5. vsz. minden sora. Itt is, ott is más-más zenei hangzat lüktet benne. Szóval ez az érzelmi költemény — festéssel, jellemzéssel, zenehangokon párosulva — szintén egyike legszebb e fajta költeményeinknek, a mely a mellett, hogy Aranyunkat a maga alanyiságában tárja föl élte alkonyatán, áthat minden érző szivet s képzeletünkbe lopja be a szenvedő, de nem meghasonlott lelkű költő alakját, öreg korabeli csöndes, nemes s alkotó szórakozását, önmagába mélyedő, szerény természetét a maga egyszerű, de tiszteletre méltó egyéniségével. íme bemutattam nagy lantosunk végső éveiben teremtett pár kis remek müvét. Erőtlen, szenvedő állapotában, hanyatló korában is művész volt vala, de nagy volt ő egész életében, ifjú, férfi és hanyatló korában is. Ész, sziv, tudomány, szorgalom, költői rátermettség, erős fajszeretet, nyelvbeli művészség volt benne s nyilvánul alkotásaiban! Büszke lehet a magyar, szerfölött büszke, hogy ilyen Aranya van. Ha, mitől óvjon jó sorsunk, az egész magyar nemzet kihalna, a müveit világ — hogy más költőnket ne említsem —- csak azért megtanulná a magyar nyelvet, hogy Arany szellemi műveit élvezhesse, mint Homéros nyelvét mind a világ végezetéig