Állami gimnázium, Munkács, 1902

\ 20 tal emliti a hajdút, ki megfogta és ha gazdája akarja — cókmókját, tehát cipóját is elvehette volna Aranytól. V. ö. a »űzess«-hez írt jegyzetet (6. lap.) 11. versszak. Debrecen határán sívó homok van mindenfelől. — . Itt a »oiros.« A Szigettől eddig talált városok alig érdemlik meg a város nevet, mert kicsinyek s talán nem is oly rendezettek lehettek akkoriban. Vagy talán azt akarja itt mondani a költő: a melyben én sehogysem találtam magamat, (erre célozhat ez is: Maradj te. zárt paradicsom!)? 2. 3. sor. Mily jellemzően mutatja fel a kollégiumot (hátall ki, mint . . .) melyet az utas régebben még messziről észrevett, mert magasságával már nagy távolságban is látható volt. Valóban, ha Debrecen régibb képét megtekintjük, azonnal szembeötlik — a templomokat nem emlitve — a kollégium igen magas épülete az apróbb házak fölött kiemelkedőenl — Maradj te zárt paradicsom! A megtért vándor szégyenlené már oda visszamenni, de tán nem is mehetne az, a ki már vándor komédiás is volt! — Tehát a kollégium ajtaja őrá nézve már zártnak tekinthető, hiszen ő oda — úgy hiszi — többé nem térhet vissza. Pedig hát az neki paradicsoma azaz üdvhozó, pályanyitó lett volna ! — 5. 6. sor. A régi ismerősökkel találkozást szégyenből is kerülve a »Csapó utcádba fordúl be, hol azelőtt lakott volt. Erre van a kenyér-sor is, a hol ősidők óta árúlják a debreceni kenyérsütő asszonyok az apró cipók mellett a híres, jó és óriás debreceni kenyereket! — Debrecenben azt mondják még ma is: kenvérsor (a hol kenyeret árulnak), pír esi sor, (a hol pércsiek zöldséget s egyebet állva vagy földre ülve vételre kínálgatnak. 12. versszak. Az elfogyott, erőmis elfogy; mint előbb: {éhe csaptam egy utcán, (neve is „Csapó"); Mi ez? v. ö. Te örülsz, ő örül (6. lap.) — Egy heti utazás minden kiállott szenvedése, a sok fárasztó gyaloglás, teméntelen nélkülözés, a kinos éhség majdnem végképp kimerítette az ifjú erejét. Ekkor utóisóra szánja el magát: egy lelkész háza előtt megáll s már-már arra gondol, hogy — kéregetésre vetemedik, már a kilincsre tette a kezét, de — megrettenve a kikergetés vagy megszidás megtörténhetésétől — gyors elhatározással változtatja meg eltökélt szándékát. Minő szorúlt helyzet sodorhatta őt e végletre s mily lelki erő tartotta vissza a netaláni megszégyenűléstől! Azt csak az képzelheti el, a kinek oly nehéz napjai lehettek, mint akkor Aranynak, azt csak az tudja ielfogni, ki beleképzeli magát egy ily gyöngéd lélek érzésvilágába! Ezt a kétségbeejtő állapotot fejti meg ennek a kis résznek végső felkiáltása: »Adj lelket még, vándor czipó !« 13. versszak. Es annyi vesződés, törődés, sanyargás után haza érkezik. Hogyan fogadják? Mindenki szidja, dorgálja: Az atyafiak, az ismerős szomszédok, a család jó emberei mind csak szemrehányasokkal illetik : Ugyan hogy fajulhattál igy el, te, a kiből oly derék papot remélltünk! Ugyan hogy nem sajnáltad apádat, anyádat, a kik annyit aggódtak éretted, utánnad! Okosabbat is tehettél volna, mintsem a naplopó, gézengúz, ingyenélő, semmiházi vándor komédiások közé vetemedtél! Ehhez hasonló, sőt még keményebb feddéssel is gyötörhették az amúgy is eltörődött, elkénszeredett, kiéhezett fiatal embert. Képzelhetni, mennyire fájhatott ez őneki, ki amúgy is eléggé meglakolt eltántorodásáért. De — s itt a vigasztaló vég, a mire késő vénségében is jóleső érzéssel gondol az ifjú, — volt mégis egy, egyetlen egy, a ki nem bánta: akármi botlást is követett légyen el az ő fia, csakhogy itt, itthon van az ő szerelmes gyermeke, az ő rég nem látott s már látni is alig remélt édes magzata, csakhogy keblére ölelheti, szivére szoríthatja az ő lelkétől lelkedzett egyetlen fiát, kinél derekabb, jobb, gyönyörűbb nincs e világon! Ez a jelenet az, a mi mélyen bevésődött a tévedt suhanc lelkébe, úgy, hogy ezt soha, de soha nem