Állami gimnázium, Munkács, 1897

kat a fogyatkozásokat, melyek az állam egyéneit előhaladásukban akár testileg akár lelkileg lankasztják vagy gátolják. Századunk ugyancsak felismerte, hogy nem elég az alamizsnáskodás, hanem hogy erős akaratfal és kitartással el kell hatolni a nemzet legalsóbb néprétegeig, felkeresni a bajokat, ezeket orvosolva minél több tettre képes munkásokat felszínre hozni annak a jövőnek kiépítéséhez, mely az emberi nem boldogitását célozza. A magyar nemzet történelme is e fejlődésről tanúskodik. Főranguak minden alkalommal bőven osztogatták az alamizsnát a szegényeknek, de alig találunk példát reá, hogy e koldusokból embert akartak volna faragni, s nem jutott senkinek eszébe, hogy ezt a néposztályt a közmivelődés fokozatain emeljük. Nemes és jobbágy között áttörhetetlen a válaszfal, s így a társadalom természetesnek találta, hogy a ki szegénynek született, annak maradjon is. »Nem volt még ekkor társadalom. A kasztok és érdekcsoportok között az egyesítő erőt az egyházon kívül csak a külellenségtől való félelem teremtette meg némileg. A társadalmi élet, melynek öntudatra ébredését a patriarchalis viszonyokat szétromboló gyárak és élet-halálharcz s\á\adun~kban okozta, tulajdonkép nálunk is csak a XVI. században kezdődik meg. abban a korban, midőn a könyvnyomtatás. Amerika fölíededzése, a reformatio és más hatalmas tényezők egyszerre támasztották fel az addig izolált népekben az emberiség sejtelmét. Ez a század, mely Európában a modern tudománynak s egyúttal az emberbaráti érzelemnek bölcsőjét ringatta, s melytől fogva fokozatosan alakult át a koldusíillért nyújtó irgalmasság emberbaráti tevékenységgé. A legelső virágok e működésben a tanulók segélyezései voltak. Néhány ösztöndíj és iskolai alapítvány még e korból ered. A magyar történelem sok ideig regélt Mátyás király óriási egyeteméről: a kritika kimutatta a tévedést. De még később is keveset tett a magyar társadalom. Hiszen nekünk a törökökkel kellett küzdenünk s végzetes szerencsétlenségünk volt, ama sokszor emlegetett »századok mulasztásának« oka, hogy csak 1711-ben, tehát jó félszázaddal később, mint Európa, mely nagyjában a westfáli béke (1648) után nyerte meg az alapot a rendszeres fejlődésre, jutottunk nyugalomra. Egészen elveszettnek azonban ez a kor sem mondható. Pázmány, Rákóczy, Bethlen, Lorántffy Zsuzsánna alkotásai viharokkal dacoló oszlopaivá lettek a magyar nemzet fejlődésének. Tgen természetes azonban, hogy mindez csak szórványos tünet volt. A magyar társadalmi élet valóságos ébredése a politikai nyugalom helyreállítása után Mária Terézia korában kezdődött meg. Szerencsénkre kedvező korban, midőn Rousseau lángszava hangzott, midőn Francke, Oberlin, Howe, De l'Epée, az emberbaráti tevékenység lierosai, működtek, s midőn a felvilágosodás sugaránál már keresték az embert, s