Állami gimnázium, Munkács, 1894

4 Végre öt évi működés után rendes tanárrá lesz. Időközben a nagykállói reáliskola csökkenése miatt tanszéke fölössé válván, a már rendes tanárt Munkácsra helyezik át, de alig történik meg a rendes tanári fizetés után járó szolgálati díjak levonása, a sok szel­lemi munka (az iskolai dolgokon kivűl még előbb Nagykállóban a zene fárasztó tanítása is) megtöri különben erősnek látszó alakját s egy gonosz betegség, agyvízkór aláássa egészségét, megzavarja lelki életét s akarata ellen is egy évi szabadságra kénytelen menni, hogy visszanyerje lelke, teste frisseségét. Pihenése napjait családja körében tölti. Betegségében nagy a részvét sorsa iránt, tiszttársai séta közben fájva szemlélik a napról napra hervadó arcot, tanítvá­nyai részvevőleg kérdezősködnek egészségi állapotáról. Csak az ál­dott feleség reménykedik még, hogy meggyógyúl életpárja! Haszta­lan! A kór nőttön nő s utoljára is kioltja az előbb magasra lángo­ló lélek nemes tüzét. Mi munkácsi tiszttársai, fájdalom! már csak a sorvadó em bert ösmertük pályatársunkban, de az enyészni kezdő romban is meggyőződtünk a felől, hogy mélyen érző szív dobogott keblében s hogy ritka olvasottságú, tanítványait szerető, minden szép s jó iránt melegen érdeklődő férfi vala. Vallásos buzgósága páratlan. Könyvtára bármely, másfélévtizedig működő tudósnak is becsületére vált volna s tanúskodott arról is, hogy szaktudományán kivűl más ággal is örömest foglalkozott volt. Játékát a zongorán és hegedűn a legavatottabb zeneértő is szívesen hallgatta. Vonzódása tiszttársaihoz a legtisztább baráti szeretet nyil­vánulása^ vala. Óh te kedves elhunyt barátom! mintha most is magam előtt látnálak, mintha hallanám, mily vidám arccal beszéltél jó nődről, piciny magzataidról; mennyire aggódtál, ha közülök egyik vagy má­sik gyöngélkedett; mintha most is tapasztalnám családi és baráti körben a te szíved jóságát, kisdedeidhez való ragaszkodásodat! Mennyire jól esett látnom lelkesedésedet a tudomány és haza iránt, mikor a nehéz baj még csak kis mértékben támadott meg! Óh kegyetlen sors! mért raboltad őt el tőlünk, akik úgy sze­rettük ? mért nem tartottad meg épségét családja javára, mely ő neki mindene volt; mért taszítád enyészetbe a tudományosan kép­zett férfiút, ki a művészetért és ismeretekért úgy rajongott ? mért fosztottad őt meg a tanítványoktól, kik, mig ép volt, úgy lesték ajkáról a tudomány kenetes igéit ? Mért is nem valósúlhattak meg buzgó törekvései után lelke szép álmai! ? Nyugodj' békén kiszenvedett kollega, kedves egyéniséged hű emlékét kegyelettel őrizzük meg keblünkben! Sit tibi terra levis! V. §y.

Next

/
Oldalképek
Tartalom