Állami gimnázium, Munkács, 1893

ää S ki rút zavargást tudsz bé hűségbe: Hallj szót gálád fő és ronda népe.« Zaj kél. Vezér s had most már »sokat« hall; — »Ki vagy? halál rád . . .! föl a sisakkal . . .!« »Legyen! nagyon jó, ha láttok s látlak: Nos . . .! engem hínak Mátyás királynak! Erre a lovag felüti rostélyát s Igen sok egy perc, hogy összefagyjon A szívben a vér, a szó az ajkon! S hozzá a vakhit még rémeket told: Lángszem . . . fehér arc . . .! élő-e vagy holt! ? Elő e vagy holt, ki úgy betoppan . . .? S félni mikép kell tőle'jobban ....!? És most Mátyás: »Mily sok derék tölgy! dús lombja zöldéi . . . Ha megrakatnám gonosz gyümölcscsel . . .! Legfőbb helyet »fenn«, a főnek adván: De . . , most az egyszer kegyelmem a fán!« A király megkegyelmez a megrémült pártosoknak, ily s szavakkal küldi őket a lengyelek ellen: De székely harcolj! harcolj vitézül! Mig vérpatak foly holtak szivébűl... Előre mindig . . .! ki hátrafordúl: E »képre« bukkan, — s jaj lesz azontúl! És tudni székely! javadra lészen: Hogy nyitva, húnyva jól lát e két szem! Akárhol a fej, de gondja itt jár . . . S Mátyás király él, ha meghal is bár! íme a bűnös elpártolásért nagylelkűen megbocsátó király nemes alakja Tompa Mihály drámai erejű előadásában, mely az epos csodás mysticismusát is szerencsésen alkalmazza. Mily méltóságos vonás van a fejedelem charakterében, mely vérontás, börtönbedobás nélkül is elejét tudja venni az elpártolás veszélyes következéseinek! XXXVII. Erdélyi János, a népies irány kiváló kedvelője az 1458. »Választó gyűlést« igv adja elő: Őszi hűvös időben őrtűznél tanyázik a vitéz bosszankodva, hogy török ellen nem mehet. »Egy török sincs tán már a világon?« Ej dehogy nincs, vitéz Bánó bátya, Feljön a hold nem soká, meglátja.« Válaszol a haragos vén katona mérgelődő szavaira egy diák. Ez ingerlése még inkább tüzel az öreg harcos, de szép kérésre megjuházva borozás közben szívesen beszéli el itjú bajtársainak a már többször elmondott kedves tárgyát, a Mátyás megválasztatását: Egy hideg téli nap Szilágyi hada, negyvenezer fő táboroz a Rákoson. Vezérök nyugtalanúl járkál a Dunaparton, majd katonáihoz lelkesítő szózatot intéz, emlékeztetve őket a nagy Hunyadira és az ártatlanúl elhunyt Lászlóra. Szavait harsogó rivalgás követé, »Mert friss emlék volt, a mit beszélle, Leikeinkben, mint a tegnap éle ; S a Hunyad név, nagy név és az is lesz, Mig a földön egy magyar szív érez.