Állami gimnázium, Munkács, 1890

Iß ban. Hogyne fogna jó kedvvel ezek elsajátításához, ha látja, hogy ezeknél a névmásokat kivéve majdnem egészen felesleges számba jő az indukció, minthogy egy-két eltéréssel az első két névragozásnak hódolnak. E részlet befejezéseül ismét összefoglaló ismétlés következzék, mely ugyancsak a gyakorlatilag elsajátított illetve szemlélve tanult grammatika üsszletes reprodukálására vigye a tanulót. Megjegyzem, hogy úgy a declinatiobeli mint ennek a részletnek, s a kettő együttes ismétlésére ne a már lefordított gyakorlatokat használjuk, henem ujakat, nehogy a tanuló abba az egyoldalúságba essék, hogy előre tudva, melyik részére az alak annak vonatkozik a gyakorlat, hanyagul, értelem nélkül végezze az ismétlést; különben arra is kell szoktatni, hogy elszórtan tudjon az alakokra reáismerni. Különben attól is lehet félni, hogy ugyanazon gondolatok fordítása következtében a tanuló unalmát s idézzük fel mi tényleg valóságos nyűge az összefoglaló ismétléseknek. Igeragozás. Bizonyára feltűnő, liogy az igeragozást meg sem említettem a névragozás tárgyalásánál. Készakarva tettem, mert nézetem sehogysem tud egyezni megszokott módszerünkkel,- mely az igeragozás nagy részét a névragozással lépést tanítja. A gyermek tehetsége élénk ugyan, de korántsem olyan, hogy egy huzamban tanulhassa mind a két ragozást. Tényleg nem egyszer győződhettünk meg arról, hogy minél részletesebben közöljük a kezdő tanítóval a klasszikus nyelvek grammatikai rendszerét, annál alaposabb eredmény létesül. Igaz, hogy amúgy is lesz meg néha a jeles eredmény, de sohasem megterhelés nélkül. Fennebb említettem, hogy ne a szokásos „sum" segédigével kezdjük a fordítást, hanem teljes értelmű igével; ezt is a lehetőleg legszűkebb határok között használjuk; nem lépést a névragozással, hanem csak annyi alak felvételével, amennyi okvetetlen szükséges, hogy legalább a három főidőből szabadon választhassunk gyakorlatra szánt inondölatokat illetve gondolatokat. A német vagy francia nyelvnél a beszédgyakorlatoknál kezdem a tanítást mert a főcél a beszélés, csak ezután ^következik az irodalmi képzés. A ki németül beszél, még nem következik belőle, hogy irodalmi termékeket is tudjon értelmezni ; az idegen ajkú tanulót reá taníthatom a magyar szóra, ínég sem következik, hogy Arany János vagy Vörösmarty remekeit is értse. Ez oknál fogva a modern nyelveknél meg kell tenni, hogy a név- és igeragozást egyszerre tanítsuk, mert tulajdonképen nem arra céloz a tanításunk, hogy a tanuló már elemeiben is tanulja öntudatos alapossággal szemlélni a, nyelvi adatokat úgy. ahogy a latin vagy görög remekírók sajátjai, hanem csupán arra, hogy nyelvét gépies gyakorlottságra szoktassuk a megértés és megérttető,s fokozatáig, s ezzel akár megélhetési akár társadalmi szempontból oly eszközt juttasunk a hatalmába, mely a közélet méltó tagjává avassa. A modern nyelvek a tanuló nyelvérzékét gópiesítik, a klasszikus nyelveknek a logikai felfogást kell megteremteniük. Amazoknál a kezdetbeli öntudatos gyakoroltatás, öntudatlan beszédképességgé változik el, emezeknél a beszédképesség másodrendű, mert a tanulónak első sorban gondolatot, illetve értelmi tőkét kell szereznie, mely segélyével el tudjon mélyedni a remekírók legkisebb szavába is, hogy esetleg akár egyetlen kötőszó magyarázatából fejthesse ki az író igaz gondolatát. A modern nyelvek inkább a beszélő szerven át jutnak az agyba ; a klasszikusok pedig a szemen át mélyednek el abban. Elmélyedni pedig az ismeretek csak úgy tudnak, ha a fejlettséghez mért részletesréggel közöljük azokat, különben a milyen felszínesen belejutottak az agyba, oly hamar elis vesznek belőle. Ezek az okok bírnak arra a határozott kinyilatkoztatásra, hogy