Állami gimnázium, Munkács, 1890

13 szereti musicam. A tanár erted ír. A tanuló cerussá rajzol. Rosam adok poet ne. Scholae tábláját az ^asztalos készíti Poetae pennám én kapom. In fcholá est tabulá, cretá et spongiá. Első sorban a nominativus, aceusativus és ablativus casusait gyakoroltatom az I. declinatiohoz tartozó és már ismert főneveken ; s ezt mindaddig folytatom, míg a tanuló annyi gyakorlottságot nem sajátít el, hogy fenakadás nélkül tudja azokat tiszta latin mondatokban felismerni és lefordítani. Erre következhetik a genitivus és dativus casus oly formán, hogy elébb csak a genitivust kötöm össze az előbbi három casusszal vegyest, azután a dativust, s végül mind a kettőt fűzöm egy mondatba. Ez utóbbi casusok gyakoroltatására jóval több időt kell fordítani, mert a birtok viszony és részes határozó közötti különbséget alaposan be kell gyakoroltatni, különben éveken keresztül van bajunk vele. Nyelvtani magyarázatokat hiába fecsérelünk, csak folytonos fordítással és e közben való figyelmeztetéssel lehet célt érni ; a nyelvtani tárgyalás akkorra maradjon, mikor a tanuló teljesen benne van a szóknak mondatviszonybeli felismerésében. Elég, ha a tanulót a végzetekre figyelmeztetjük vagy azokat fordítás közben aláhuzatjuk : bővebb grammatikai magyarázatukat hagyjuk akkorra, mikor a tanuló fenakadás nélkül le is tudja azokat fordítani. Szóval a tanulót első sorban a mondatrészek alaki változataira figyelmeztessük, — jobban mondva — grammatikális szemléletre tanítsuk. így megérjük azt, hogy a tanuló saját maga értelme erején dolgozza belé magát az I. declinatio ismeretébe és pedig oly alaposan, hogy nem kénytelen minduntalan egy-egy beszajkolt mintára gondolni, hanem a gyakorlati készség szemével képes a latinul irt mondatrészeket egymástól megkülönböztetni, s azokat helyesen fordítani. A latin nyelv ilyetén megkedveltetési processzusát még tovább vihetem. Egy-egy melléknevet is csatolok a főnevekhez. A tanuló itt is hamar észreveszi majd a különbséget a latin és a magyar nyelv között, ha a latin mondat alá úgy írjuk a magyar fordítást, hogy a jelzők egymás alá kerüljenek. Természetes, hogy mind a három nemre való példát kell használnunk. Pl. Gratus poéta praedicat. Grata forma delectat. Gratnm templum spectamus. Ilyen példákon gyakoroltatom a tanulót illetve reávezetem arra a nyelvtani szabályra, hogy a latin melléknév nemben, számban és esetben egyezik a főnevével. Végül összefoglaló ismétlés alakjában a gyakorlatilag bevezetett grammatikai szabályok összletes képét állítom tanítványaim szeme elé. Most, tisztán grammatikai egymásutánban írhatom a casusokat — magyarán mondatrészeket — és az I. declinatio végzeteit. Ezzel tanítványaim kedvérzetét annyira megnyertem, hogy a legcsekélyebb kedvetlenség nélkül fognak a II. declinatio tanulásához, föltéve, hogy a megkezdett gyakorlati útról le nem térek. Csak a kezdet volt bajos, a folytatás legalább feliben lesz könynyebb a leggyengébb tanulónál is, mert hova-tovább annál kevesebb példa kell, hogy a tanuló a következő declinatio végzeteit felismerje, melyeket a már elsajátított declinatiobeli névszók mondatrészei közé fűzök. A jelen rendszertől elfogult filologus előtt hosszadalmasnak tetszhetik az én módszerem. Igaz, hogy hosszadalmas, de annál háladatosabb ; mert egyrészről a száraz grammatikus előadást kerüljük, vagyis nem öljük el a tanuló kedvérzetét, másrészről nem posványosodunk el a grammatika özönében vagyis nem úszunk a gyakorlati képesség felszínén. Inductiv módszerre fogtam a kezdő elméjét és alapjában arra szoktattam, hogy praktikus alapon teremtse meg magának azt a deductiv képességet, mely analogizálás útján már a második névragozásnál anynyira segíti, hogy az inductióra fele részben sem szorul. Ez az arany