Állami gimnázium, Munkács, 1874

9 jel. mód folyó jelen, történeti mult egyes első és harmadik személy-, és végzett jövőben; parancsoló és foglaló mód jelen s föltételes mód jelenben különbözik. Ezeken kivül a két alak ragozása mindenütt egyező. És mind ez onnat ered mondja Riedl ak. ért. 6. lapon, hogy egylényeges hangváltozási törvény, mely a magyarban fontos szerepet játszik, nyelvészeink figyelmét nem vonta kellőleg magára. Ez a dissimilatio törvénye. Igaz, hogy a dissimilatio törvénye felvetve nem volt, de ismertetett, s a nyelvben hatalmasan működött az assimilatióval kezdet óta. A névmások személyragokká áthasonlása ezen kettős törvénynél fogva történt. A H. B.-ben már mindkettő szerepel pl. bocsássa (bulscassa), kegyidje^ma: kegyelmezzen (kegiggen), imádjanak (vimaggonok), sat. — Hogy az ik-es igék fentebbi időben szereplő ragok miért nem dissimilálódtak annyi századon keresztül, erre nézve Szarvas Gábornak egy állításával vagyok bátor felelni. Az idézett könyv 283. 1. azt mondja: „váljon lehető-e, igazolható-e nyelvbeli tényekkel azon eset, hogy ugyan azon egy működés végrehajtására több, teljesen egyértékű erő áll a nyelvnek rendelkezésére. Erre nézve nem lehet kétség, minden nyelv szolgáltat s pedig elegendő számmal adatokat, hogy ez lehetséges." A mutató névmások ragozásában az-nak = annak, az-tól = attól, az-ban = abban, vagy a hely mutató határozóban ott = az-t itt = ez-t, vagy a d-s tövű igékben, midőn a tétető igeképző járul hozzá, mint: marad-t = maraszt, halad-t = halaszt, fulad-t x = fulaszt sat. hatalmasan uralkodik a dissimilatio**tőrvénye. így lett a had-l-h(A a hall, kéj-l-V6\ a kell sat. Tehát ezen áthasonító ^ törvény nem új, s működése és hatása az irodalom kezdetétől kimutatható. — Ennek következtében változott az én mint 1-ső személyrag tárgyraható ragozásban em-re, alanyi ragozásban ek-re, ik-es igéknél ismét em-re; a te 2-dik személyü névmás mind másod személyt jelölő rag tárgyi ragozásban ed-re, alanyi ik-etlen ragozásban sz vagy esz-re, ik-es r l-re; az ő 3-ad személyü névmás t. ragozásban c, vagy i-re, alanyi ik-etlen rag. ew-re, ik-es ragozásban ik-re ; majd ismét a hangzók assimiláltattak benne az ige tő al vagy felhangjához. Nem az áthasonító erő gyöngesége vagy növekedő ereje játsza tehát itt a főszerepet, hanem nyelvünknek talán azon belső törvénye, melynélfogva a gondolatot a legfinomabb árnyéklattal törekszik visszaadni. De hogy miért nem történik ez minden időben és a kérdéses időknek is csak egyes számában, sőt a történeti mult egyes sz. második személyében is már egyenlő az alanyi ik-es és ik-etlen rago -