Munkács, 1885 (2. évfolyam, 10-52. szám)

1885-04-23 / 17. szám

házügyről többé nem beszéltünk, legalább önmagunktól nem, mert a kényszert, melylyel ez ügy az Írók és művészek munkácsi ünnepeltetése alkalmával előhozva lett, érdemül róhatjuk fel mindenkinek inkább, de magunknak t. szinügyi bizottság. semmi esetre sem.

Oly egyének, kik állásuk vagy társadalmi körülményeiknél fogva e biz ttságban szerep vi- vésre jelöltettek ki és e kijelölést készséggel el is fogadták, elismerem, nem érdemlik meg, hogy munkálkodásukról rosszalólag vagy csak kicsiny- lőleg is nyilatkozzunk. Ismert alakjai ők városunk közéletének, elismerés követi működésüket, és ime a körülmények mégis foglalkozni kényszerítenek velük: mert bizottságba alakulásuk ideje óta az ügyben, melyr ek létesítése és felvirágoztatására vállalkoztak, egyetlen lépést sem tettek.

A szinházügy t. bizottság! nem a mi magánügyünk többé. E kiváltságos helyzetünkről lemondtunk akkor, midőn elfogadtuk vendégeink nagybecsű ajánlatát, a díszelőadás egész jövedelmét illetőleg, és már csupán ezen okból is az ügyet agyonhallgatni többé nem lehet. Csak két eset közül választhatunk: vagy kilépni a cselekvés terére és az oly nagy és szép reményekre jogosító lelkesedés ébrentartása, sőt fokozása mellett agitálni, társadalmi utón cselekedni, vagy letenni az eszméről és élni kicsinyes polgári foglalkozásoknak, melyeknek még az az előnye is megvan, hogy némi jövedelmet is hajtanak.

Most, midőn az ország minden zugában megindult a nagy mozgalom: terjeszteni a művelődést és magyarosítani szívben, lélekben, minden téren és minden módon, mi sem vonhatjuk ki magunkat, nem lehetünk azok, kiket e mozgalmak hidegen hagynak. Talán csak nem ] hisszük azt, hogy mi elég sokan és elég erősek vagyunk arra, hogy közöttünk a magyarositásra, a nemzeti szellem ébresztése és fejlesztésére egyátalán szükség nincsen ? Valiiban gondolkozóba esem. Pozsony, a tót felvidék, a kies Erdély harcokat vívnak a szent eszme szolgálatában és mi mindezt tétlenül nézzük ? Bennünket nem érdekelne e mozgalom ?

Igaz, hogy e fásultságunkat paralyzálja a kormány jóakaratu buzgalma, midőn vidékünkön és városunkban is óvodákat, népiskolákat stb. rsndszeresit. Csakhogy ezzel a cselekvésre ösztönző lelkiismeret el nem némitható. Szükség van az óvó-intézetekre is, hogy a jövő nemzedék felől legyünk biztosítva. Városunk kétharmadát és egész felvidékünket azonban nem küldhetjük a „kedves néni“ becéző gondoskodása alá. Ezeket társadalmi utón kell meghóditanunk és sokszor akarata ellenére kényszeritenünk, hogy tanuljon magyarul érezni, ha már beszélni képtelen.

Tegyük kezünket a szivünkre és valljuk

András, a gazdag és földi javakkal dúsan megáldott özvegy Csóriné egyetlen fia.

De Csóriné hallani sem akart arról, hogy fia valaha féleségül vegye azt a szegény zsellér leányt. Még mikor szenvedésteljes betegségtől ágyba szegeztetett is, mindannyiszor leugrott ágyáról s jól megtépázta fiát, valahányszor kiejté előtte a leány nevét.

Valóságos ördöge volt a szegény Csőri Andrásnak.

Marosa néne beváltá szavát. Beadta Csóri- nénak a „feledtető orvosságot.“

Mikor András a kapujokhoz érkezett, a vén bábát épen ott”találta.

— No hát?

— Mehetsz már bátran, jól van minden! , . . Mihelyt bevette az orvosságot, olyan szelid lett akár a fiók-galamb.

Andrisnak sem kellett több. Benyitott a szobába, s Örömtelt szívvel lépett beteg anyja ágyához.

A vénasszony fennült az ágyban, s hogy fia hozzálépett, nem a legszelídebb ránczok tornyosultak homlokára.

— Édesanyám! — szólalt meg András. — Elég volt már a veszekedésből! . . • Tudom én, hogy kend nem oly rósz anya, mint amilyennek mutatja magát.

— Persze hogy nem vagyok! . . . Te vagy a rósz, hálátlan fiú!

— Nem leszek többé fogadom, csak adja már beleegyezését.

— Mibe, te fiú?

meg őszintén, hogy a magyar nyelvnek körünkben nagyon másodrangu szerep jutott.

Ne vádoljunk senkit, ne panaszkodjunk, de tegyünk, és eleget fogunk tenni kötelességynknek is, lelkiismeretünknek is. A vád, a panasz még soha sem bizonyult alkalmas apostoli tényezőnek.

Azt vethetnék ellen, hogy a színházügy megoldása oly’ hosszas időt igényel, hogy más téren kevesebb áldozattal nagyobb eredmény volna elérhető: Megengedem, és az rá a feleletein: hogy ki miként tudja, azonképen dicsérje az Istent. Ha kimondjuk azt, hogy lelkesedésünk hevében téves útra léptünk, azon tovább nem haladhatunk: jól van, ejtsük el és fogjunk más munkához, fokozott erővel, fégi lelkesedéssel, de ne te-pedjüuk, mert a haza megköveteli minden fiától, hogy tehetsége szerint munkáljon közre nagygyá, hatalmassá és boldoggá tételén.

Igaz, hogy a fentebb adott két eset közül ez már a harmadik lenne, mely azonban nem szinházügy többé és igy nem is sorozható a szinügyi bizottság teendőinek körébe. Vállat vetve kell kilépni mindnyája íknak és felvenni a harcot az egész vonalon, mert sokat mulasztottunk és veszteségünk naponkint növekedik. Mit tettünk idáig e veszteség meggátlására ? Ilt-ott egy-egy hírlapi cikk bizony meg nem téríti azt, ki soha sem olvassa.

Ne higyjük tehát, hogy nemzeti buzgalmunk az ilyenekkel kielégítést nyert és immáron összetett kézzel várhatjuk, hogy miképen lesz az ezredéves Munkácsból magyar város, inelymek rendeltetése, hogy a Rákóci hercegség népei között elől járjon, példát adjon, mindnyáját magával ragadja. Tapasztaljuk pedig mindennek az ellenkezőjét, hogy ősrégi városunkat ellepte az idegen elem, és nem mi őket, de ők ragadnak bennünket magukkal, mint az egyszeri magyart a török, kit megfogott.

íme, egészen tárgyilagosan tekintve, ilyen helyzetünk képe, mely jelen alakulásában nem hagyható. Hogy megváltozzék, és pedig a mi előnyünkre változzék, csupán csak tőlünk függ, tőlünk azon mérvben, miként a missioban részt- venni magunkra vállaljuk. Teljesítse mindenki kötelességét, ez legyen jelszavunk, de legkivált azok, kik bizonyos teendőkre magukat már elkötelezték. Azok pedig, kik az ilynemű közterhek viselése alól szeretik magukat kivonni, hagyjanak fel e hozzájuk méltatlan közönyösséggel, álljanak egyesületbe és igy megerősödve együttesen indítsanak akciót a vakondokok munkája ellen. Az alkalom jelen van.

Kisdedóvó és vásártér.

Múlt számunkban röviden emlitve volt a városi kisdedóvó és az uj, illetőleg leendő vásártér ügye a hirek rovatában, melyre a polgármes— Hát abba, hogy elvehes-em Tóth Julist.

András azt remélte, hogy most már nyugodtan beleegyezik édesanyja a dologba. Hiszen csak használt talán a Marcsa néne orvossága?

Nem úgy történt. A Tóth Julis neve emli- tésére vér futá el a véuasszony szemeit, s mint a kölykeitől megfosztott tigris ugrott le az ágyból. Megragadta András haját és sohasem tépázta még úgy meg. mint ez alkalommal.

— Ne, ne, nesze! . . . Ne még! . . . Engedetlen I Háládatlau ! Nyomorult! . . . Ez az a te nagy jóságod, he? . . . Ne! Neszei . . . Azt a leányt emlegeted előttem ? . . .

A szegény András alig hogy megmenekülhetett az anyai fenyíték nagy volta alól.

Másnap találkozott Marcsa nénivel.

— No hát, használt az orvosság ugy-e ?

— Használt ám a fekit! . . . Mindig mondtam én, hogy nem ér a kend tudománya egy hajítófát sem! . . . Ördögből nem lehet angyalt formálni! . . .

Ez eset óta már egy év is elmúlt, és Csőri András nyakán még mindig ott ül házsártos öreg anyja képében az ördög. A feledtető orvosság csak nem tudta angyallá varázsolni.

Hanem Marcsa néne sem meri azóta produkálni az angyalcsinálásban való jártasságát. Fél Csóri Andrástól, ki folyvást azon fenekedik, hogy bejelenti a törvényre, amiért bolonddá tette.

Nem is tenné roszul a halál, ha azt a békerontó vén galibát elvinné. Hadd egyesülne már valahára az a két egymást híven szerető személy.

tér úrtól azóta némi felvilágosítást is kaptunk.

Elismerésünket fejezzük ki mindenekelőtt, látván, hogy a jó szándékkal tett észrevételek nem találnak süket fülekre. De a dologra térve, a kisajátítási ügy ma is ott van, hol ezelőtt egy évvel volt, vagyis abban bizony nem történt semmi lépés. Megfeneklett, de nem tudjuk, hol. Nagy hátrányára van a dolognak az, hogy a városi képviselő testületnek egy része a Joó L.-féle telek megvétele mellett buzgólkodik, s ennek rová- sára ellenzi amazt, a püspöki kertet, akadályokat gördít, indítványokat tesz mindenfelé, csakhogy a célbavett kisajátítást hátráltassa. De hát miért van ez, helyes okokból történik-e ? kisértsük meg ezeknek megvilágitását.

Mint mindenütt, úgy itt is önzés a mozgató kerék, mert tagadhatatlan, hogy a vásártéren némi birtokérték emelkedés mégis csak van, ámbár megtörténik, hogy nem sok, mint ezt a külső vásártér körüli telkek ára mutatja, De a város képviselő-testületének, mely nem egyes részek javát, emelkedését van hivatva előmozdítani, hanem a közös érdeket kell szem előtt tartania, nem szabad egyesek érdekének mozgatójává szegődnie. A közös érdek szem előtt tartásánál pedig nem lehet figyelmen kivül hagyni többi közt a város anyagi érdekét sem, mert úgy egyik, mint a másik térnek csak vétel utján lehet birtokába jutni. Az a közös vagyon meg, melyre támaszkodunk, nagyon meg-megcibálódott immár, nem vesszük észre, hogy fogyasztunk, és pedig nem a gyümölcsöt, hanem a termőfát pusztítjuk, s maholnap a közös költségek fedezhetése végett mélyen fogunk kotorászni saját zsebjeinkben. Es hogy nem mumussal játszunk, nem ijesztgetésül v.tjük fel ez állításokat, beszéltessük magokat a számokat.

Kétféle pénztárt különböztetünk meg, a közpénztárt és a kölcsönpénztárt. Amabba folynak olyan pénzek, melyek a költségvetési közszükséglet fedezésére rendelvék, emebbe a kamatozó tőkék. 7V közpénztárral nincs mit foglalkoznunk, mert az mindig üres, mint a Danaidák hordója, tehát csak a kölcsönpénztár tételeit állítjuk össze egy kis világosság kedvéért, tiz évet véve fel alapul 1874-től 1884-ig bezárólag. Ezen túl nincs mit keresnünk. Bevettek annyit, amennyit elköltötték, vagy elköltötték annyit, mennyit bevehettek. Tudtunkkal csak az ötvenes évek kényszer- kölcsöne szerepelt tőke gyanánt.

Az emlitett tiz év alatt be kellett folyni a Sajgó erdőből 132,376 frt 66 krnak. Tényleg befolyt 120,064 frt 96 kr, mert 10,500 frt egyenesen a költőpénztárba utaltatott, 1811 frt 70 krról pedig nem tudni, hogy hová lett. A Nagyiig e t-B o 10 11 y a erdőből befolyt 216,000 frt. Összesen tehát befolyt 336,064 frt 96 k r. Ezen összegből a két pénzintézetben van elhelyezve 66,981 frt 69 kr. Betáblázás mellett ki van adva 81,788 frt 72 kr- Birtokvásárlásra fordittatott 50,883 frt 74% kr. Uj építkezésekre: mint iskola, katonai laktanya építésére fordittatott: 74,049 frt 17 kr. Ezek együtt tesznek: 273,703 frt 32 krt. Elköltetett a kölcsönpónztári tőkéből e tiz év alatt 62,361 frt 64 kr, vagyis hiányzik a tizezerötszáz és eltűnt 1811 frt 70 krral együtt 74,673 frt 34 kr. A beépített tőke nem kamatozik, sőt a vételekre forditott összegből is elesik a kórház vételre és kiépítésre forditott tizennégyezer pár száz frt. A betáblázás mellett kiadott összeg kamatja sem foly be rendesen, melyet mutat az, hogy ez év elején 6864 frt 67 kr. kamathátralék volt. A 336,064 frt 96 krból tehát gyümölcsöző 184,654 frt 15 l/a kr. Ez összeg kamatja egyre- mésra 6%-al számítva tesz 11,079 frt 24 krt, mely folyton szaporodó rendes költségvetésünknek alig egy ötödrészét teszi. A meglevő 148,770 frt 41 krből kaszárnya-építésre még felmegy 30—40 ezer frt, felső polgári és elemi leányiskola elhelyezésére legalább 20 ezer frt. Mi marad meg? Ezeken kivül városunkban még igen sok megoldatlan kérdés van, melyek mind tetemes költséget igényelnek.

Most térjünk vissza a vásártér megszerzésének sokak általi kedvenc eszméjére, a Joó-féle telek megszerzésére. A telek magában kicsiny, alig több egy holdnál, ára 2500 frt, ez tehát csak magvát képezné azon térnek, melyre szükség van. Megzzerzendő lenne még körülte vagy hat teleki