Meisner Heinrich Ottó: Ujkori oklevél- és irattan (Budapest, 1954)
Második szakasz
Végül a királyi irásmÓd /stilus regius/ még kifejezése volt a rangfelsőbbségnek, az uralkodók magá nlevelezésé ben5 igy küldött a /német/római császár egy apró-cseprő hercegecs^éhᣠ/"princillon"/ a birodalomban elvből csakis szertartásos leveleket. Hogy milyen erősen hangsúlyozhatták és érezhették az elkülönülést ezen a társadalmi rétegen belül, mutatja I.Frigyes Vilmos porosz király nyilatkozata, aki tiltakozott a császári udvar módszere ellen, hogy a birodalom leghatalmasabb rendéit a birodalmi '^udvari tanács Írásmódjának használata révén mégse kezeljék oly lealázóan, mint egy incifinci államocska fejedelmét. Az egyenlő rangú kiállítók iratdarabjainak csoportjában előforduló kúriái is írásmódon fogalmazott irományokról lásd a X-v lapot. Az értelemnek megfelelően egy kuriális stílusban szerkesztett iromány alá oda tartozott a feje<Jel:em aláírása. Meg is tartották ezt igy, mióta a 15«század fordulója körül ismét szokásba jött a sajátkezű kézjegy. De a kuriális Írásmódon fogalmazott kiadmányok állandóan duzzadó özöne még a szorgalmas uralkodóknak is a fejük fölé nőtt és munkamegosztást tett szükségessé. Ebből a célból jellemző módon nem a /kancelláriai/ irat formája változott meg, hanem az aláírás, amelyet most az uralkodó nevóben /személyes írásmód/ a címe alatt mások eszközöltek. Ezek mindenekelőtt természetszerűleg az ő legfelsőbb tanácsadóivá miniszterek voltak, azonban hamarosan vidéki /tartományi/ hatóságok is elnyerték a jogosultságot fontosabb intézkedéseik aláírására. E módon az egyeduralkodói elv fenntartása mellett tehermentesítette magát az egyeduralkodó, és a hatóságok még meg is szil ár: ^tottálC: tekintélyüket, amennyiben nomine principis /az államfő nevében/ saját rendeleteket adhattak ki, mi vél ily énekről volt szó, minthog:.- nem áz Írásmód, hanem az aláírás döntő a fogalom szempontjából. A rendelkezésre vonatkozó jogosultsággal való felruházás gyakran egy olyan, a megbízásra írá-, nyúló meg.iegyzés ből derült ki, amelynek teljes szövege a német tartományi kancelláriákban uralkodó tarkaságot tükrözi /v.ö. '103 j 1./. Ahol azonban ilyen megbízásra irányuló megjegyzés /Auftragsvermerk/ hiányzott - Poroszországban csak kuriális Írásmódon fogalmazott mi niszteri kiadmányoknál volt szokásban - az iratdarab mégis csak különösén hatott, ha pl. egy hadi és koronauradalmi kamara, tehát a 18.század egy tartományi /vidéki/ hatósága a "Mi Frigyes, Isten kegyelméből..." tekintélyét viselő tartományi főnökhöz, ámde az elnök, az igazgatók és tanácsosok .testületi jellegűvé tett aíáirássorával, intézett leiratot. ás kellemetlenné vált az, ha a fejedelem mint központi hatóság gáncsolta a fejedelem mint vidéki hatóság egy döntését, ós talán éppen udvari paranccsal /kabinet-rendelettel/, ez esetben tehet tényleg a saját személyében élt elnézéssel mindkét koholt /fiktív/ képmásával szemben. Különösen otrombán -jelenik meg az uralkodó nevével való'visszaélés a birói felfolyamodás menetében, amikor ugyanis egy ítéletet, amely ugyan a törvényszéki/elnök/ aláírásával, mégis azonban az egyeduralkodó nevében jelent meg /lí.ügyében N.éllen Mi N,,Isten kegyelméből stb. jog szerint ítélünk.../, feloldottak, egy azonos formában kibocsátott felülvizsgálati ítélettel. Ha ehhez méghozzávesszük, hogy a e,tilo curiae /kuriális Írásmódon/ fogalmazó tt leirat okat kiadó hatóságokat az alájuk rendelt hivataloknak és a közönségnek megfelelően ugyaicsak a fejedelmi cim szerint kellett Írásban megszólítaniuk, mintha azok személyesen őfensége lettek volna, ugy az első pillantásra tökéletes araürzavar különösen annak a számára, aki újkori aktákat olvas, Ennek ellenére hosszú•ideig nem voltak hajlandók az emiitett propaganda- és tekintélyi okokból feláldozni a hatósági rendeletekben használt személyes írásmódot /persönlichen Stil/. A 19.század
