Csukovits Enikő: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére (Budapest, 1998)

Hermann Zsuzsanna: Keseregjenek vétkük büntetésén. ítélet Vorösvárról és végzés Rákoson

ellenére legfőképpen azért került az ország a jelenlegi „torzán sivár, minden tagjában deformált" állapotába, mert azt gyakorta külföldi királyok kormányozták. Ezek a magánügyeikkel elfoglalt „más nyelvű" uralkodók ugyanis „semhogy elsajátították volna az erkölcseit és szokásait e szittya népnek (amely a vére sűrű hullatásával, testvérei töméntelen kiontott vére árán szerzett országot fegyverrel szokta védelmezni), a harc helyett mindig a tespedt nyugalmat keresték". Ezért, meg azért is, nehogy országuk, a kereszténységnek e védőbástyája másoknál csekélyebbnek és szerencsétlenebbnek mutatkozzék, hiszen „nincs a földkerekségen nemzet és nép, amely ne a saját népéből, véréből és nemzetéből választaná urát és királyát", nem engedhetik meg, hogy az országot valamely külföldi uralkodó erőszakkal a hatalmába kerítse, és őket szolgaságba taszítsa, ha fiú utód hátrahagyása nélkül hunyna el legkegyelmesebb uruk, Ulászló király, „aki kegyesen kormányozva, nemcsak megőrzött minket minden kedvezményben és szabadságban, hanem sok szabadságunkon még javított is". Minderre tekintettel „mindnyájan egyöntetűen, a legkisebbtől a legnagyobbig és a legnagyobbtól a legkisebbig" elhatározták és elrendelték, hogy ezentúl, ha uralkodójuk fiú utód hátrahagyása nélkül hal meg, soha többé nem választanak királyukká külföldit, „bármily nyelvű legyen is az", hanem „közös szavazattal, egyetértésben és egyöntetű akarattal, Rákos mezején és sehol másutt" csakis a kormányzás tisztjére alkalmas magyar embert emelnek a trónra. A fogadalmat, szorosan kapcsolódva ugyan hozzá, de a „soha többé"-ről a jelen aktuális feladatára áttérve, egy hadba hívó felszólítás követte. Minthogy az erre jogosult uralkodó ez időben még nem kívánta Miksa ellen hadba hívni alattvalóit, (s később is vonakodva kényszerült erre), az ország, illetve az azt képviselő országgyűlés tette ezt meg, jogosultságát pátosszal, a parancsot esküvel, a király szót az ország szóval helyettesítve. „Vannak szomszédos fejedelmek és királyok, akik napról napra lihegve fáradoznak az ország megszerzésén", s arra készülnek, hogy Ulászló király halála után, sőt talán már életében megtámadják, és fegyverrel igázzák azt le. „Nehogy tehát ennek bekövetkeztével az országot, annak részeit, különösképpen pedig határvidéki testvéreinket és barátainkat erővel nyomják el azok, akik tekintet nélkül egyöntetű választásunkra és végzésünkre el akarják foglalni az országot", esküvel fogadják meg az együttes ellenállást. Megesküsznek arra, hogy nem hagyják cserben egymást, ki-ki a dekrétumban számára előírt, de szükség esetén az azt meghaladó, tőle telhető legnagyobb fegyveres erővel azonnal a másik segítségére siet, „sőt, ha kell, az egész ország, tehát mi mindanynyian fejenként kelünk fel, és szembe szállva az ellenséggel mindhalálig küzdünk a hazáért, nem tágítva addig, amíg Isten segedelmével meg nem szabadítjuk az országot a támadó zaklatásától". A „határvidéki testvér és barát", Tamás érsek, egy esztendő múltával tömörebb fogalmazásban valami hasonlóval fenyegetődzött. Nem gondolnám erőltetett föltételezésnek, hogy reá kacsintva kerültek a rákosi végzés szövegébe a „legfőképpen (maximé)" a határvidéki testvérek és barátok elnyomásáról