Csukovits Enikő: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére (Budapest, 1998)

Draskóczy István: Sáros megye vámhelyei a 14. században

áthágta a törvényt, amikor a következő esztendőben engedélyezte a budai klarisszáknak, hogy Szentjakab falunál a szárazvámot továbbra is szedhetik.

9 Mégsem mondhatjuk, hogy a rendelkezés holt betű maradt. Maga az uralkodó is kivételképpen járult hozzá a szentjakabfalvai szárazvámhoz. A törvény érvényesüléséről tanúskodik a szepesi káptalan 1355. évi Sáros megyei vizsgálata, ami párhuzamba állítható a zágrábi egyház említett 1349, évi okmányával. Mivel a vámhelyek elszaporodtak s napirenden voltak a visszaélések, az uralkodó 1355-ben elrendelte, hogy ellenőrizzék a megye vámjait. Különösen a pécsújfalui vámtisztre volt sok panasz. A vizsgálat minden esetben kiterjedt arra is, hogy vajon van-e híd az adott helyen, s azt milyen állapotban találták. Arra is ügyeltek, hogy megállapítsák, szükség van-e az adott helyen mesterséges átkelőre vagy sem. Hogy mennyire komolyan vette némelyik földesúr a törvényt, mutatja, hogy Micsk bán fia Loránd mester épp 3 éve épített az árpádkori vámhelynél, Pécsújfalunál hidat, holott erre semmi szükség sem lett volna.

10 Figyelemre méltó, hogy a Szepesi káptalan azt már nem kutatta, hogy melyek azok az utak, amelyek egy-egy vámhelyhez vezettek, pedig emiatt már országszerte támadtak perek. Sáros sem volt kivétel.

11 így 1349-ben Somos földesuraira panaszkodtak az eperjesi, sárosi és kisszebeni polgárok, mert Patak felé menet a vámjukhoz kényszerítették őket. Végeláthatatlan volt a panaszok sorozata a töltszéki vámtisztek ellen, akik ugyancsak nem riadtak vissza az erőszaktól. Ennél a helységnél híd ívelt át a Szekcsőn. Aki északról vagy a megye keleti tájai felől akarta Sárost, Kisszebent felkeresni, erre jött. Ha a kereskedő Eperjesről a Szekcső jobb oldalán vágott neki a bártfai útnak, ugyancsak erre utazott. Miként az is, akit a vámszedő kényszerített a hídra, amelynek használatáért fizetni kellett. Nem csoda, hogy a hidat alig használták. Nem is nagyon volt erre szükség, hisz a Szekcső bal partján futó régi királyi úton (lásd lentebb) elvben vámfizetés nélkül lehetett utazni. Igaz, eme elvnek nem mindig lehetett érvényt szerezni. így megesett, hogy a kereskedő inkább elkerülte ezt a helyet. Lajos király 1347-ben a sárosi ispánnal, a töltszéki vámszedőkkel szemben az eperjesiek mellé állt. Megtiltotta, hogy az általuk régóta használt utakról letérítsék őket. A vita tárgyát feltehetően a Szekcső bal partján található országút képezte, amely a királyi döntés nyomán továbbra is meg tudta tartani főútvonal jellegét. Azt mondhatjuk, a töltszéki vámhelyen 1351 előtt érhető tetten az a felfogás — miként Somosnál is —, hogy csak a hidak, révek használatáért szedhető illeték. Másrészt azt is láthatjuk, királyi engedély mentesített attól, hogy valamely város polgárai kötelesek legyenek valamilyen vámhelyet felkeresni. Ehhez jogalapot az adott, hogy az utat 9 Csánki D.: Kereskedelmi viszonyok i. m. 17.; DRH 1301-1457.133. Az oklevél szerint a nemesek az összes szárazvám és a folyókon szedett illeték megszüntetését kérték. A Dunán megmaradtak a vízivámok. (Kováts Ferenc: Adalékok a dunai hajózás és a dunai vámok történetéhez az Anjouk korában. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1901. 433 skk.). 10 DL 64672. 11 AO TV 167., VI. 304., 407., CDH LX./1. 496-497. DL 70178. Csánki D.: Kereskedelmi viszonyok i. m.18. A Zsigmond-korban már ez után is kérdezősködtek. Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok. In: Uő. Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 1981. 256.