Csukovits Enikő: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére (Budapest, 1998)

Veszprémy László: „Reddidit amissum fugiens Germanus honorem". Az 1459-es körmendi ütközetek historiográfiájához

hogy ennek előfeltétele Zsigmond és Mátyás Mbékülése, s ennek szerét is ejti. Mint írja, a vereség után a király belátta, hogy az ellene szőtt összeesküvést úgy kell felbontania, mint a sok szálból font kötelet - szálanként. Követeket küldött hát Újlaki Miklóshoz és Szentgyörgyi Zsigmondhoz, s magas kormányzati posztok kilátásba helyezésével sikerült is őket a maga oldalára állítania. A két lázadó főúr átpártolásáról meglehetősen pontosan vagyunk tájékoztatva: Újlakival 1459. július elejére, Szentgyörgyivel pedig 1462 elejére jött létre a megegyezés.

11 Az átpártolás ismert dátuma alapján semmi okunk sincs arra, hogy a Bonfini által leírt küzdelmet azonosítsuk a Körmendnél 1459. április 7. és 11. között feltételezett ütközettel. Bonfinit magát erre a kétértelmű és félreérthető megfogalmazásra valószínűleg a kompromisszum keresése késztette: a különböző forrásokban fellelt magyar győzelmet csak így tudta elhelyezni történelmi tablójában, de még eközben is logikusan járt el s azt a lázadók és a király közötti kiegyezés utánra helyezte. Bonfini a humanista írók eszköztárából könnyen megtalálta azokat a kellékeket, amelyekkel a történeti hagyomány ellentmondásait át lehetett hidalni és keretbe lehetett foglalni. Mind Kulcsár Péter, mind Borzsák István hangsúlyozta már a Nagy Sándor-hagyomány alakítóerejét Bonfini munkájában, s különösen a Mátyás-kori fejezetekben. Itt, a körmendi vereség után maga a humanista szerző szövi be az antik hérosz nevét Mátyás beszédébe, amellyel a vert seregét lelkesíti: Nagy Sándor kifejezetten kérte az istenektől, ne csak győzedelmek kövessék, hanem egy-egy vereség tegye ellenállóvá az esetlegesen bekövetkező jövőbeni csapásokkal szemben. A királyi szózat természetesen azzal zárul, hogy kéri katonáit, fegyverük dicsőségével töröljék le ezt a szomorú szégyenfoltot, ami egyúttal beharangozása a lázadók megnyerése után bekövetkezett újabb, ezúttal sikeres ellentámadásnak.

12 Teleki József jeles művében, a Hunyadiak kora Magyarországomban igen alaposan áttekinti az ütközetre vonatkozó ellentmondó forrásokat s arra a következtetésre jut, hogy a győztes ütközetnek is meg kellett történnie, mégpedig az első után röviddel, még április 12. előtt. Úgy látja, hogy előtte egyedül Katona István kételkedett a második győzelem megtörténtében, míg Pray György, Kaprinai István, Johann Christian Engel, Ignaz Aurelius Fessler és Horváth Mihály mind elfogadták. Bár kénytelen megállapítani, hogy „ezen fényes győzedelemről igen keveset tudunk, és annak helyét sem napját bizonyosan meghatározni képesek nem vagyunk..., valószínűleg nem messze az első ütközet csataterétől történhetett." Nagy a valószínűsége annak, hogy Teleki az, aki nagy hatású műve révén mind a mai napig becsempészte a köztudatba a második körmendi ütközet legendáját. A rendelkezésünkre álló adatok alapján legfeljebb azt valószínűsíthette volna, hogy Bonfini leírása egy máig 11 Reiszig Ede id. művek (2. jegyz.) Újlakit július 30-i levelével teszi meg erdélyi vajdává és Szlavónia, Macsó bánjává. A Szentgyörgyieknek szóló megbocsátó levél 1462. febr. 20.; vö. Wertner Mór: Die Grafen von St. Georgen und Bösing. Wien, 1891. 51-53. 12 Kulcsár Péter: Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. Bp. 1973. 145.; Borzsák István: A Nagy Sándor-hagyomány Magyarországon. Bp. 1984. 22-34.