Csukovits Enikő: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére (Budapest, 1998)

Veszprémy László: „Reddidit amissum fugiens Germanus honorem". Az 1459-es körmendi ütközetek historiográfiájához

aki lándzsák ropogásáról, lándzsatörésekről s a vezérek lovagi módon való viselkedéséről ír.

5 Április 7-én a magyarok vereségéhez nem fér kétség, s ebben forrásaink egybehangzóak. Teljesen hihető, hogy a menekülő magyarok közül sokan a Rába folyóba fulladtak, mivel az ütközetre minden valószínűség szerint a Rába bal partján kerülhetett sor. A források közül több is utal a magyar sereg valamiféle taktikai hibájára. Bonfini azt írja, hogy Nagy Simon kellő felderítés nélkül támadott ellenfelére, Beheim szerint a magyarok más irányból várták a támadást, de még a névtelen krónikás is a magyarok félresikerült rajtaütéséről tud: „Miután a németek e magyarok közelébe nyomultak s tábort vertek, a magyarok rajta akartak ütni a császár seregén. A táborban lévőket azonban erre figyelmeztették és így a magyaroknak alig maradt idejük a rajtaütésre." Ezek szerint a magyarok nemcsak a nehézlovassággal nem bírtak az ütközet során, hanem már az ütközet kezdetén bajba kerültek, mivel a császárpártiak meglephették őket s előre kidolgozott támadó taktikai tervüket felboríthatták. Az ütközettel kapcsolatos rejtélyek a magyarok veresége után kezdődtek. A császárpártiak ugyanis nem folytatták előrenyomulásukat, hanem maguk is visszafordultak. Bonfini erre is szolgál magyarázattal: szerinte Szentgyörgyi Simon és Újlaki Miklós honfitársai iránti szolidaritás-érzésből fúvatott visszavonulót, s ezzel az egész sereget megakadályozták abban, hogy Nagy Simon vert seregét tovább üldözzék. Meglehet, hogy a minden hájjal megkent főurak egyszerűen saját érdekükből álltak el az üldözéstől, mivel a Mátyással való esetleges későbbi egyezkedésüknek akartak teret hagyni. Majd miután valóban átálltak Mátyáshoz, ezt a hírt ők maguk is terjeszthették, kiemelve a csatában való visszafogott magatartásukat s maguknak vindikálva a dicsőséget azért, hogy Nagy Simon serege elmenekülhetett. Figyelemre méltóak Kubinyi András fejtegetései Újlaki és Szentgyörgyi magatartásával kapcsolatban. Felveti, hogy Nagy Simon közvetlenül az ütközet elvesztése után felvehette a kapcsolatot az ellenpárt két főurával s ennek az alkunak lehet szerepe az üldözés elmaradásában. Ennek még nagyobb valószínűséget kölcsönöz az a feltevés, hogy Nagy Simon Újlaki Miklós egykori familiárisa lett volna. Ezt a vélekedést teljes mértékben alátámasztja Kanizsai Miklós és László esete, akik már a csatát követően megszöktek a Frigyes pártiak táborából és átálltak Mátyáshoz, s a király április 24-i levelében már meg is bocsát nekik. Igaz, közben már éreztethette hatását Garai László, az ellenpárt fejének elhunyta s a — Carvajal 5 „... der vorgenant Metsch hatt sich ritterlichen gefochten, das er khommen ist auff das viertt pferdt, und wardt gewundt unzt in den todt, und solt derselb mann in seiner geschikhligkhait alss gar mándlich nicht sein gewesen, des Römischen Khaisers Volekh wer ganz nidergelegt worden." Selecta iuris. im ih. Velencei követ. Magyar diplomácziai emlékek Mátyás király korából 1458-1490. Bp. 1875.1 32. sz. Beheim sorai: „Harsogott a sok trombita, a lándzsák úgy ropogtak, mintha erdő hasadna szét. Sok lándzsanyél tört össze egészen kis darabokra, amelyek szerte röpködtek. Olyan zaj és recsegés támadt a lövésektől, kardcsapásoktól, szúrásoktól, hogy fél mérföldnyire is elhallatszott. Félelmetes csata kezdődött.... Zsigmond gróf törte az első lándzsákat, ezek sok magyarra hoztak veszélyt, sokan el is vesztették életüket. Társai, az Ellerpachi, a Pamkircheni, s a Grafenecki sem voltak az utolsók. Mind kitettek magukért, lovaghoz méltóan hadakoztak, míg szétszórták az ellenséges sereget, hogy azok végülis menekültek." (Vizkelery András fordítása) A vonatkozó rész teljes fordítása a Körmend középkori hadtörténete c. műben olvasható, vö. 1. jegyzet