Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

dámák kacagáóra indultak az kegyel­med német ázaván ! Bár diákul felelt volna inkább. Azt tudta kegyelmed éde­sem, a fejedelemasszonnyal beszél né­metül? Nagy bátorság volt!»* Az ilyet s efélét seregével találhatjuk Barkóczy Krisztina leveleiben. Kétségtelen dolog, hogy megvolt a kedve és a tehet­sége a humorizálásra, s ha a leveleiben még sem a vidám hang az uralkodó, annak oka a sok gondja és a gyakori be­tegeskedése. Ezek tették őt igen gyakran melankolikussá, vagy amint ő írta, andal­góvá; ezek szülték azt a mélabús han­gulatot, mely a levelei legtöbbjén végig­vonul. Finom és érzékeny lelke a haragot nem ismerte, s ha megbántják, a harag helyett a bánat vesz rajta erőt. Az urát végte­lenül szerette és becsülte, s minden ere­* U. o. 1712 ápr. 3. Nyirbakta. Ugyané leve­lében írja az urának, hogy veje (Haller gróf), bár még csak három hónapos házas, a feleségé­től messze vadászgat. %En ugyan mondtam neki — írja Barkóczy Krióztina — ilyen időbe kegyelmed ázívem a vadáázatért ott nem hagyott volna, ha talán unicorniót mondtak volna iá az erdőn h 6*

Next

/
Oldalképek
Tartalom