Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

és szerencsétlennek érezte magát, ha az érdekükben annyit nem tehetett, amennyit akart. Világosan beszélik ezt a levelei. Ha az ura az ő kérésére meghagyta, hogy a ózegényóégnek a cáűröket megnyiááák,

1 ha az ő közvetítésével vagy ezen vagy amazon a községen segített: az asszony volt a legboldogabb s gyönyörű sorokban köszöngeti az ura jóságát. Aztán édes beszéddel csalogatja őt haza, hogy a nyomorúságon közös erővel segítsenek. dHa az Úrióíen kegyelmedet le nem hozza — írja az aóázony — egéázlen elromlunk... épen bele halunk minden dologba. Bizony eleget búóulok.ú

2 Károlyi sietve felel a feleségének: «Repulnék szívem — írja — ha lehetne ! De szívem, látod nem magamért, hanem az egész földért (Magyarországért) kelletik itt szen1 Károlyi nemz. lvt. 1712 május 11-én például így ír a feleségének : «Az búza, szívem, ha nem kel pénzen, mivel az szegénység éhséggel kínlódik, cáak bizvdát adaáó a ózegényeknek. Az ki új fejében kér, új fejében, az kiknek úgy sincsen, Istenért is adass !» (Sorba elmondja aztán a falvakat, melyeknek gabnát kell osztani.) 2 U. o. 1712 jún. 10-én. tlgen pusztulnak a faluk — írja a többi között — s ezek is mint az ágon ülők, úgy vannak. »