Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

Ezek felől való gyötrődése s az övéinek szeretete köti őt e földhöz ! Bár egyik legfőbb öröme és vigasza a saját vallásának a gyarapodása volt, Barkóczy Krisztina azért türelmetlenségre, erőszakosságra sohasem kapatta magát. A gyűlölet sem fér a szivéhez. Szerette embertársait s a nyomorúságban nem ismert az emberek között különbséget. ú maga írja az urának: <iiráában olvadtam a szeretet erejéről, azki az erőóeket iá bölcseket iá meggyőzik* S ez a mély emberszeretet ezer és ezer alakban szólal meg a leveleiben. S mivel hogy emellett kegyelmed itt nem léte mennyi kárt okozott, s ki ha magam itt nem lettem volna, még annyi is lett volna. Mert szivem haszontalan ezeknek parancsolni, ha csak anyakán nincs az ember . . . De mindezek felett... ha kegyelmed elköltözik feleségestől, gyermekestől ezen földről, emberi módszerint szólva mind klastrom s mint pápistaság gyarapodása füstöt vet. A fiam is bár ne menne bé a felföldre .. . nem jó lesz jövendőbe ! A tatárjárás idején is főleg azért búsult, hogy elpusztul azon vidéken a pápistaság. Az 1717. év október 19-én például meghatóan írja le az e felől való aggodalmát. «Nyaka szakad az pdpiátaóág gyarapodásának* — kiáltja az urának. (U. o.) * U. o. 1720 április 16.