Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

volt a főgondja, ez a legnagyobb öröme, ez a féltett kincse, melyre joggal mondhatta, hogy egyedül «az enyéim* ! Óvta is a munkáját minden bajtól, féltette minden veszedelemtől. Ha a vidéket a töröktatár félelme rezzentette meg, ha szilaj hirek kavarták föl a nyugodalmat, első sorban mindig az eddigi alkotását féltette. Még békességes időben sem merte azt a vidéket elhagyni, mert jól tudta, hogy az ő egyénisége nélkül a szépen megindult erkölcsi finomodás és vallásosság hamar veszni indul. Mikor a férje minden áron Bátorkeszibe

1 akarta őt csalogatni, hogy állandó lakást ott venne, a hű feleség, aki máskülönben minden kérésére hajolt, most eddigi alkotásának és fáradozásának a veszedelmével állott elő. Ha — írja a férjének — erről a földről mindenestül eltakarodnék, nemcsak a gazdaságuk és a paraszti szegénység vallaná kárát, de a pápistaság gyarapodása is füstöt vetne a klastromokkal és az iskolákkal együtt.

2 1 Azaz Pozsonyhoz közelebb, ahol a férje volt. 2 Károlyi nemzetség levéltára, 1722 nov. 7. Károly : « Hogyha eltakarodnánk erről a földről mindenestől, egész jószágink s dolgaink szörnyű kárral folynának. Tapasztalom azt most is, az