Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

V. Utolsó esztendők

azonban bármint vágyott is oda, nem mehetett el. Maga helyett tehát az unokáit küldötte; az urához írt levelében pedig szomorú hangon menti magát: «Ó édesem, hogyne vágynék azon szent solemnitásra ! Nincsen az a friss lakodalom, amelyben úgy örvendhetnék, ha lehetne ! elég keserves s bár ne volna keserves. Ez is egy bánat rajtam.

3»

1 Az urával eltöltött kellemes napok után Barkóczy Krisztina a leánya hívó szavára Baktára ment, s ottan az ő szerettei között telelt. Jó szívvel látják itt — írja — s ennél szebb és nyugalmasabb helyet sohasem kíván magának. A betegsége ugyan nagyon kínozta, de néha annyira megkönnyebbedett, hogy maga is csodálkozott. Itt is a Köleséry orvosságaival élt, s mellé meg körtvélyfagyöngy-vizet ivott. Mikor jobbacskán érezte magát, a gazdasági ügyekkel is foglalatoskodott, s hosszú levelekben tudósítja az urát az ügyek folyásáról, el nem felejtvén őt friss baktai bárányokra hívni.

2 Baktai telelése idején nagy csapás érte 1 L. Károlyi levéltár. 2 U. o. 1724 febr. 4. és febr. 11-iki levele.