Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

lelkem — írja ez ügyben az urának — minthogy kegyelmed is egy az anyaszent­egyház tagjai közül, s úgy tudom a leg­rosszabbnak nem is tartja magát — amint a papja is bizonyítja — lélekbejáró dolog lévén ez, amennyiben kegyelmeden áll, meg ne vonja tőlök szolgálatját ; ha pedig nem használna is, lelkiismeretét felszaba­dítsa s tiszta lesz tőle. Tudom én, vagyon kegyelmednek annyi bátoraága, ax igax­óágot ki meri mondani, vagy leóz ked­véé vagy nem, ha a német világban iá kimondta olykor, amikor máóok hall­gattak^ /* A jezsuiták a jó asszonyt nem hagyván békében, mikor Rákóczi kemény paran­csolatot küldött reájok 2 megint csak Bar­kóczy Krisztinához futottak. S a szegény asszony ismét az urához fordult ez ügy­ben, azt hivén, hogy Rákóczi rendelete a éó excommunicatioval ijeázt, aki is már régen kiadatott azokra akik háborgatnák őket . . . Fő a fejem belé, bánnám ha az excommunicatió miá elrekednék kegyelmedtül szivem. » (Károlyi nemzetség levéltára.) 1 U. o. 1706 szept. 30. Olcsva. Levelét ez ér­dekes kijelentéssel fejezi be : xMajd nyárá válik az ősz is, talán úgy eáő lenne a németre !» 2 A confcederatio végzése szerint.

Next

/
Oldalképek
Tartalom