Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

pótokat. Egyrészt balsejtelmek fogták el, mikor a békességre, s az azzal járó elégedetlenségre gondolt. Szinte előre érezte, hogy egyesek az urának rossz hírét fogják költeni. Hiszen sok oly ember akadt az országban, kiknek fülét még mindég a tárogató hangja járta, s akik még mindég a további küzdelemre gondoltak. Aztán ott volt az ideális lelkű fejedelem is, aki annyi jóságot és szívélyességet mutatott mindenkor hozzá, s akivel a jó asszony szive oly igen osztályos volt. S ő most bujdosásra adta a fejét s vele együtt számkivetésbe indult a nemzeti függetlenség ideálja is. A hosszú küzdelemhez fűződött merész ábrándokat és a lelkes reményeket a rideg való egyszerre megfagyasztotta. S a meghiúsult reménynek, az eltűnt ábrándnak a visszhangja bánat szokott lenni ! Az ideálisabb gondolkozású emberek a szivüket fásulni, kövesedni érezték. Barkóczy Krisztinát, az eszményi gondolkozású nőt is el-elfogta a bánat, mikor a múltra gondolt s mikor lelki szemével a bujdosók útját járta. Jó ideig még a leveleit is, elandalogva, nyomott kedélyhangulatban írja. Lassan-lassan azonban beletörődik a változhatatlanba.