Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

volna velünk bölcs és jó Istenünk. Az igaz, szivem, az Istennek példás Ítéleti van rajtunk ; mert ez a kegyelmed melan­koliai nyavalyája eleitől fogva mondha­tatlan bánatomra volt». 1 Ez a nagy bánat azonban nem vert állandó fészket a szivében. Olyan volt az ő lelki világa, mint a víz tükre, melyet minden szellőcske megrezegtett, minden vihar fölkavar. De amint a szél és a vihar elül, ismét megcsendesül és előbbi sima­ságára fordul. Szakasztottan így volt ő is. Alig hogy az urától megnyugtató hírt kapott, aggodalma a bánattal együtt el­csücsült. S lelke egyensúlya helyreállván, a régi kedvvel irogat az urának. S hogy panasz reá ne jöjjön, nemcsak a gazda­sági ügyekről értesíti őt, hanem a kuru­cok kuruckodásait is megírja neki. Egyik levelében 2 még a boszorkányokról is meg­emlékezik. «Valo'ba — irja —égetik iá a 1 U. o. 1709 ápril 23. Károly. Ugyané levelé­ben Diószegiről írván, aki az ünnep miatt panaszkodik, a levelét jóízű mondással fejezi be : « Megmondhatná (Diószegi), mint a nagy­idai czigányok, hogy a miatyánk miá rom­lottak volt meg, ő az ünnep miá. y 2 U. o. 1709 ápril 27. Károly.

Next

/
Oldalképek
Tartalom