Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

viszonyait töviről hegyire ismeri. Nem is egyedül azért érdekes, mert bátran rámutat a fölkelők hibáira és a fejedelem nemes jóindulatára. Mi e levél legnagyobb jelentőségét abban látjuk, hogy Barkóczy Krisztina humánus lelke, józan Ítélete és magas műveltsége szólal meg abban. Akkor, midőn a mozgalom némely vezetői hangzatos jelszókkal palástolgatták a maguk magánérdekeit, mikor legtöbben a harcnak tisztán politikai színt adtak : ez a gyönge nő világoáan hirdeti, hogy a nemzeti fölkeléónek, ha igaz ügy akar maradni, a ázegényáég ózabadulááa lehet cáak a célja ! Ez az igazi közjó, ó reményli, hogy a férje iá ezért fogott fegyvert /* * És a nagyszívű Barkóczy Krisztina nemcsak ezen egy levelében szól a szegénység ügyéről, nemcsak egy levélben ajánlja urának a boldogtalan népet. A súlyos időkben alig ír levelet, hogy a szegénységről szót nem tenne. Jellemző e nagy asszonyra, az ő humánus gondolkozására és éles szemére, hogy mikoron először fordult meg Bátorkeszin, édes anyjának (Koháry Juditnak) leírván a szép tájékot és a közel fekvő városokat, a többi között e szókat vetette a papírra : «akinek a világhoz kedve volna, találna mulatóágot iá. Nekem ugyan egy 8*