Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

kel híve volt a szabadságharcnak; örül minden magyar sikernek, s a vereségek alkalmával minden hurt megrezget az ura szívében, hogy az el ne csüggedjen, hogy a munkában meg ne fáradjon. Ó maga otthon mindent megvon magától; nélkülöz, takarékoskodik, csakhogy az urának elegendő költséget küldhessen a hadakozásra. Szóval a kurucoknál is kurucabb asszony volt. Csodálatos jelenség ez ! Hiszen a jó asszony ereiben a Barkóczyak és a Koháryak aulikus vére folyt és olyan környezetben nevekedett, ahol a királyhűség példaszerű volt. S Barkóczy Krisztina kuruckodását mégis könnyű megértenünk, ő maga megmagyarázza azt a leveleiben. Szerette a népünket, s jó szíve nem bírta már elviselni e nép nagy szenvedését. A háborút tehát igazáágoának tartotta, mert ózentül hitte, hogy igazi célja a nép nyomoruóágának az enyhítéóe ! Ezért még azon is túl tette magát, hogy a magyarnak a magyar ellen is küzdenie kell. «Bizony bánom — írja mindjárt a háború elején — hogy ellenséggé tevén magukat, atyafinak atyafira kell menni. De ha a szükség így hozta, adjon Iáten jó ázerencóét kegyelmeteknek