Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)
szegények voltak tehát a XIV. század második felében. A városi magisztrátus azonban, kétségtelenül külföldi példák után indulva, a század nyolcvanas éveiben a polgárok kikölcsönözésre alkalmas tőkefeleslegét mintegy városi kezelésbe véve, a megyei nagyurak példáját követve, birtokzálogüzleteket kötött, aminek eredménye a városi földbirtok területének jelentős megnövekedése és a városnak jobbágyfalvakkal rendelkező földesúrként való feltűnése lett. Ennek a folyamatnak egyik kezdeti példáját legszebben a Harkaiak egeredi erdejének zálogkölcsön ki nem egyenlítés folytán városi tulajdonba való átmenése illusztrálja. Láttuk tehát, hogy Sopron vármegyében a városi polgárok tőkéinek az Anjouk uralkodásának idejében nem volt jelentős szerepe a megyei urak pénzszükségletének kielégítése szempontjából. A nagytőkével rendelkező földesurak birtokszerzésüknek szolgálatába állított birtokzálogüzleteit már láttuk. Most vessünk futó pillantást a megye kisebb birtokos urainak a birtokzálogüzleteire is. # * # A III. Endre korabeli és az azt megelőző harcok népességpusztító hatásának egyik kísérő jelensége a földesurak elszegényedése volt. Gottfried és Albert német jövevény vitézek nemzetségének Széleskuti ágából származott az a Locsmándi István fia János, aki a régi Locsmánd megyében, Locsmánd szomszédságában létező, elpusztított és lakosaitól elhagyott Ambos nevű birtokát 1304 december 19-én a győri káptalan előtt Keneplin comes óvári várnagynak és Ikervári Miklós fia Péter comesnek december 31-től számított egy évre ötven bécsi dénármárkáért zálogba adta. Kikötötték azonban, hogy ha egy év leforgása után Locsmándi János nem tudná, vagy nem akarná ambosi birtokát visszaváltani, úgy azt azontúl már csak a kölcsönadott összeg kétszereséért válthatja vissza a győri káptalan előtt. Egyúttal tiltottak mindenkit, hogy a zálog fennállásának ideje alatt Keneplint és Pétert, vagy az ő örököseit, Locsmándi Jánosnak bármelyik rokona is a nyugodt birtoklásban megzavarja. 1 Locsmándi vagy helyesebben Széleskuti Jánosnak azonban már ezt megelőzően, 1301-ben, házasságával kapcsolatban is volt 1 Nagy, I. 63- 64. lk.
