Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

rokat így szólt: «Hát van eszetek? A magyarokon alig van más, mint ing. Azt akarjátok, hogy így harcoljanak veletek szemben? ők is szeretnének kardra menni, de ha ezt akarjátok, tegyétek le egy kissé a páncélos fegyverzetet". A sváb és rajnai vitézek azonban ezt lehetetlennek és vitézhez nem méltónak nyilvánították és kijelentették, hogy addig, amíg kezeiket és lábaikat épségben birják, ilyen gyalázatot nem engednek magukon megesni és páncéljukat le nem teszik. Ezután természetesen tovább folyt a harc és most már öt órán keresztül repült a nyíl a németekre és hullott a dárda. Számosan elestek, a megsebesült lovak kínjukban megvadultak, az emberek az egyre növekvő fejetlenségben maguk is megzavarodtak. Most már kezdték bánni a svábok és a rajnaiak, hogy nem követték a határszéli osztrák és stájer urak bölcs tanácsát. Mérgükön és egyre szerencsétlenebbé váló helyzetükön úgy igyekeztek könnyíteni, hogy mint a bokrot, szidták «az átkozott pogány" magyarokat. Ember és ló tele volt már nyíllal és a közeli halál réme egyre jobban fenyegette a nehéz páncélú német harcosokat, akik ekkor már ki voltak merülve és végül, hogy megmentsék életüket, megadták magukat. Amint letették a németek a fegyvert, a magyarok hozzájuk lovagoltak, elszedték fegyverzetüket, ruhájukat. Azután pedig azokat, akik különb kinézésűek voltak, félreállították. Ezeken aztán Kőszegi Iván egyik testvérével — valószínűleg Henrikkel — megosztozott. A többi fogolyból Iván a javát szintén a maga számára válogatta ki és akik megmaradtak, azt társainak és vendégeinek — vagyis a soproni és vasi uraknak — adta, akik így valószínűleg szintén szép váltságdíjakhoz remélhettek jutni. Azokat a szegény németeket pedig, akik senkinek sem kellettek, a magyarok, nem éppen könyörületes szívre vallóan, egyszerűen agyonütötték. Kőszegi Iván cselének ilyen sikeres kimenetele után a magyarok jókedvűen hazaszéledtek. «Sok volt — írja az egykorú forrás —, amit vinniük, vezetniük, maguk előtt hajtaniuk kellett". Albert herceg, aki az egész betörésnek tulajdonképpeni szervezője volt, megdöbbent a nem várt eredmény hallatára és békés kiegyezést keresett Kőszegi Ivánnal. A herceg ügyes, tiroli származású udvari tanácsosa, Taufers Ulrik rá is vette Kőszegi Ivánt arra, hogy a béketárgyalások lefolytatására Bécsújhelybe menjen, ahol azután mindenféle ígéretekkel kiengesztelték és egyezkedésre bírták a meg-