Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

való megkülönböztetés végett apjuk nevének megemlítésével, hanem igen sok esetben jelzik, hogy melyik ismertebb elődnek rokonságából való az illető lovag, birtokos vagy papi ember. Ez a tágabb, rokonságot is jelző név, a nemzetség-név. Nem tulajdonképpeni vezetéknév még ez, de már azt helyettesíti, a vezetéknév keresésének e két századában a latin «de génère N.» kifejezés. A nemzetségek szerint való megkülönböztetést nemcsak a szabadoknál, hanem a szolgarendűeknél is megtaláljuk. A XIII. és XIV. században tehát voltaképpen a nemzetségnévnek, mint kezdetleges vezetéknévnek két évszázados divatjáról van szó. Ez a divat az okleveles gyakorlatban és az írásos emlékekben elkezdődik 1200 körül Anonymussal és lezáródik 1408ban, amely évből van a legutolsó adatunk arról, hogy valakit a nemzetségnév kitételével különböztetünk meg. Zsigmond király korában ugyanis, a fejlettebb gazdasági és társadalmi viszonyok hatása következtében, már szükségessé vált a nemzetségneveknek a nemzetséget összetevő egyes ágak neveivel vagy a még szűkebb családi nevekkel való fölcserélése. Természetesen 1200 előtt is voltak nemzetségek és valószínűleg jóval több is, mint amennyit az írott emlékek hiányában ma is ismerünk, mert hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy nálunk a középkorban írott oklevelet nagyobb számban csak III. Béla király írásbeliséget elrendelő intézkedése óta adtak ki és a világiak közül kezdetben ezeket is csak hatalmas és gazdag birtokosok tartották szükségesnek és érdemesnek.

1 A többség megelégedett a szájhagyománnyal, amit szükség esetén a szomszéd birtokosok tanúvallomásával erősítettek meg. A vitás ügyeket pedig a nemzetségek saját kebelükben intézték el, okiratok nélkül. A szállásbirtokos nemzetségek tagjai ugyanis a teljes családapai hatalmat gyakoroló nemzetségfő bírói hatósága alatt jogvédelmi közösségben is éltek. Az egymásközt felmerülő viszályaikat és pőréiket a nemzetségfő bírói széke elé vitték, ha pedig a nemzetség egyik tagját egy kívülálló sértette meg, az ért sérelem kiegyenlítése vagy megbosszúlása az egész nemzetség kötelessége volt. Elsősorban tehát a birtokjog könnyen igazolhatóságának fontos egyéni érdeke követelte meg, hogy az Anjou-kor végétől kezdve a tágabb rokonság megnevezése helyett azt a birtokot nevezzék meg 1 Erdélyi László, A magyar lovagkor nemzetségei. Budapest, 1932. 3—9. lk.