Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

régi jó magyar katonaszokás szerint, lesbe csalták a nem eléggé elővigyázatos üldözőket. A csapat üldözött része visszafordult, az elbujtatott lesben állók kitörtek és a németeket elül-hátul megtámadva úgy összetörték, hogy csak valami ötvenen tudtak közülük elmenekülni, a többi mind fogságba esett vagy holtan maradt a harcmezőri. II. Endre a Vas és Sopron megyék határán lejátszódó harcok komoly folytatására készült és 1233 Mindszent táján a király Béla fiával együtt nagy sereg élén Ausztriába tört. A magyarok Bruckon túl Höfleinig jutottak. Itt találták magukat szemben az osztrákokkal. Egyes csetepatékban néhány magyar nemes fogságba esett, több pedig elesett, Dévényt pedig feldúlták és felégették a németek. A szemben álló felek azonban nagyobb csata nélkül kibékültek és Endre maga is személyesen találkozott az ifjú herceggel, aki a királyi látogatást aztán Magyarországon viszonozta. A béke azonban nem tartott soká, mert 1235-ben, nyár elején, az osztrák herceg ismét betört Magyarországba. E hadjárat előidézésében azok a magyar főurak is részesek voltak, akik a magasabb állami tisztségekből elmozdíttatva II. Endrével, illetve Bélával szemben II. Frigyes császárt hívták a magyar trónra. Frigyes herceg ekkor csapataival férfit, nőt, gyermeket egyaránt gyilkolva dúlt Vas és Sopron nyugati részein. Léka várát azonban nem tudta bevenni, mert egy zalamegyei vitéz, György fia Torda megvédte, sőt a támadó németek közül sokat el is fogott. II. Endre két fiával — Bélával és Kálmánnal — bosszúsan maga szállt hadba a herceg ellen és seregével egészen Bécs váráig hatolt. II. Frigyes drága pénzen vásárolta meg a békét, amelynek megkötése után ellenfeleivel találkozva, nagy lakomával pecsételték meg a békekötést.

1 Ezek a pusztító hadjáratok, bár csak rövid ideig tartottak, bizonytalanná tették az életet a soproni végeken. A Lajta és a Vulka partján élő elmagyarosodott besenyő lakosság német részről való könyörtelen pusztítása tulajdonképpen csak most vette a kezdetét. Egyelőre ez még nem vált égetően fontos problémájává a soproni ispánságnak, hiszen a jövőbe senki sem láthatott, de az 1231-től 1235-ig egymást követő hét főispánváltozásból arra is következtet1 V. ö. Pauler i. m. II. 122-124., 128. lk, Hóman i. m. II. 36. 1.