Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

adatok alapján, továbbá a törzsek és a határőrnépek elhelyezkedéséből következtethetünk a határispánságok alakulására és további sorsára. A nyugatmagyarországi határispánságok területét a mai Nyitra, Pozsony, Mosón, Sopron, Győr, Vas és Zala vármegyék földjén kereshetjük. Figyelmesen szemügyre véve ezt a területsávot, kitűnik, hogy a mai vármegyék, amelyek határai vidékünkön a XIII. század derekától a maival csaknem azonosnak mondhatók, több kisebb királyi megye összeolvadásából keletkeztek. így a mai Nyitra és Pozsony megyék az egykori Galgóc, Sempte, Bánya, Szolgagyőr, Nyitra és Pozsony királyi megyék, a mai Sopron megye Locsmánd és Sopron királyi megyék, a mai Vas megye, Vas és Karakó királyi megyék összeolvadásából keletkeztek. Ezekhez Sopronban még a Rábaköz, Vasban az őrség és a Zalafőőrök kiváltságos területei csatlakoznak. Eredeti nagyságukban csak Győr és részben Mosón megyék maradtak fönn. Mindezek a királyi vármegyék és kiváltságos területek csaknem pontosan fedik egy-egy határőrnép szállásföldjét. A kérdés tisztázásánál a földrajzi elrendeződés alapján a határvédelem területét fogjuk először tárgyalás alá venni. A magyarság szállásainak a bécsi medence területére való kiterjedéséből következik, hogy a X. század folyamán a tulajdonképpeni gyepüelve a Duna-völgyében, a Wiener-Waldtól nyugatra terült el. A mintegy az Ennsig terjedő terület németekkel való újratelepítése az augsburgi csatavesztés után indult meg, amit ettől az időtől kezdve a magyarságnak a támadó hadjáratoktól való húzódozása mozdított elő. A terjeszkedés nem ment simán és ha nem is folyt nyilt háború, határvillongásokban nem volt hiány. Egy osztrák krónikás feljegyezte, hogy 984-ben I. Luitpold őrgróf Melk várát a magyarok egy Gizo nevű nagy emberétől — valószínű, hogy Géza fejedelem embereitől — elfoglalta. Hihető, hogy a magyaroknak nem volt itt valami nagy erősségük, mert hiszen ilyeneket akkor még egyáltalában nem is készítettek, de annyi biztos a hagyományból, hogy a magyaroknak a Duna mentén, Melknél, állandó szállásuk volt, ahonnan erővel kellett őket keletebbre szorítani. Ügy látszik, hogy a X. század végén a Wiener-Waldon túl Melk volt a magyarok legnyugatibb szállása, amelynek eleste azután maga után vonta a Wiener-Wald és Enns közötti részek elvesztet. A magyarok nem csináltak országos sérelmet