Varga János: Románok és magyarok 1848-1849-ben (Budapest, 1995)

támasztását látja mind a magyar önkéntesek felgyorsuló szervezésében, mind az október 15-re Agyagfalvára összehívott székely nemzeti gyűlésben, amelynek megtartását a Gubernium először nem, majd csak összetételét szűkítő és a tanácskozás tárgykörét korlátozó - az összegyűrtek által azonban semmibe vett - kikötések mellett engedélyezte. Mert az önmaga és a törvényes erdélyi hatalom védelmében Agyagfalván alakult székely tábor, útjában mit sem kímélve, indult el észak felé, hogy a határőrvidékről betört Urbannal felvegye a harcot. Puchnernek, az erdélyi főhadi parancsnoknak a birodalmi hadügyminisztérium már szeptember végén kiadta az utasítást, hogy megadandó jelre, egy többoldalú és összehangolt hadművelet részeseként - az esetleges erdélyi ellenállás előzetes letörésével - indítsa katonáit Pest irányába Magyarország ellen. Az altábornagy első lépésként összevonta és Nagyszeben köré koncentrálta Erdélyben szétszórtan állomásozó egységeit, és ezzel sorsukra hagyta a polgári hatóságokat. Nyíltan a székelyek akciójának hírére lépett színre. Október 18-án, arra hivatkozva, hogy a polgári hatalom képtelen úrrá lenni a helyzeten, az anarchia felszámolása ürügyén, a Gubernium utólagos tiltakozása ellenére, katonai hatalom alá helyezte az országot, és kézbe vette annak irányítását. Pacifikációt hirdetett meg, de annak átlátszó módját alkalmazta: a pacifikációhoz a szembenálló felek egyikét használta fel a másik ellen. A román prefektúrák mozgósított népét bevonta hadműveleteibe, sőt tisztjeit küldte azon sorra alakuló román népfelkelő táborok irányítására, amelyeknek a magyar kormányhoz hú csapatok és székelyek lefegyverzése lett a feladata. Formálisan megtiltott ugyan minden erőszakot, ennek azonban tisztjei és a román prefektek-tribunok akkor sem tudtak volna érvényt szerezni, ha teljes szigorral tartották volna kézben embereiket. Nem történésznek, hanem inkább horror-könyv szerzőjének tollára való mindannak leírása, amit az állítólagos pacifikálok hagytak maguk után. Elhamvasztott falvak és városok, feldúlt és kirabolt kastélyok és parasztházak, nem egyszer előzőleg megkínzott kivégzettek tetemei jelezték útjukat. Az áldozatok, azokon kívül, akiket korábbi viselt dolgaik miatt ért utol a nép bosszúja,