Fazekas Csaba: Az országos vallásügyi tanács, 1989–1990 (Budapest, 2011)
Értékelések az Országos Vallásügyi Tanácsról – egykorúan
ÉRTÉKELÉSEK AZ ORSZÁGOS VALLÁSÜGYI TANÁCSRÓL EGYKORÚAN Az Országos Vallásügyi Tanács tevékenységének értékelésekor érdemes felidézni néhány kortárs véleményt. Az első, október 20-i ülés pozitív tapasztalatai már megfogalmazódtak az egyházi és világi sajtóban, láthatóvá vált, hogy a kormány milyen céllal hozta létre és működteti a tanácsot. Akadtak komoly kommentárok, melyek a legteljesebb elismerés hangján szóltak a kormány törekvéseiről, akkor is, ha a háttérben a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatfelvétel (ezáltal az ország nemzetközi tekintélyének és a kabinet népszerűségének a növelése is) meghúzódott: „Az Országos Vallásügyi Tanács megbeszéléseinek napirendi pontjai pedig arra utalnak, hogy a kormány komolyan akarja venni az egyházakat ért jogtalanságok és károk jóvátételére vonatkozó ígéreteit: az egyházi ingadanok visszaadását, az egyházak erkölcsi befolyásának növeléséhez szükséges eszközök, köztük a tömegtájékoztatásban való részvétel lehetőségének megteremtését és az anyagi hozzájárulás biztosítását.”93 A korábbi kritikák visszaszorultak, de teljesen nem tűntek el. A Szabad Demokraták Szövetsége 1989. október végén tartott második közgyűlésén is bírálták a kormány egyházpolitikáját.94 A párt hangsúlyozta, hogy az állam és egyház teljes elválasztását akarják, továbbá ezzel egyidejűleg megszabadítani a vallásgyakorlást „valamennyi állami és egyházi monopóliumtól”, továbbá elutasították „a közelmúltban létrehívott egyházpolitikai tanács működését”, mégpedig azért, mert ellentétesnek ítélték az egyházak szabadon létrehozott érdekképviseletének elvével. Decemberben is megjelent olyan vélemény,95 miszerint az egyébként úgymond „hirtelenjében létrehozott” Országos Vallásügyi Tanács egyértelműen a visszarendeződést testesíti meg. (Mint láttuk, sokkal hosszabb előkészítő munka állt a háttérben.) Ugyanide sorolták, hogy egyes megyékben az egyházügyi titkárok helyükön maradtak és újraépíthették kapcsolatrendszerüket,96 továbbviszi őket — úgymond — a „negyven éves lendület”. Sólyom László ugyanitt már elfogadta a vallásügyi törvény realitását, de fontosnak tartotta, hogy akkor rögzítsék benne: az egyházak ügyeiben csak országgyűlés alkotta törvény rendelkezhet, más testület nem. A kormány egyházpolitikájával kapcsolatos bizalmatlanság gyakran párosult tájékozatlansággal vagy pontatlansággal. Az egyik legalaposabb kritika Tomka Miklóstól származott,97 aki az 1989-es év végén azt állapította meg, hogy csak látszólag tűnt el az ÁEH, és feltűnő, hogy az Egyházpolitikai Titkárságot annak megszüntetésével egyidejűleg hozták létre. „Kétséges tehát, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal felszámolása után megszüntette-e az egyházak feletti állami gyámkodást” — állapította meg, az Országos Vallásügyi Tanácsot pedig a kormány „átmeneti szükségmegoldásának” minősítette. Nemcsak azt a kérdést vetette fel, hogy mi a tanács jogköre, hanem azt is, hogy lehet-e ott érdemi tárgyalást folytatni, hiszen nagyon is különböző méretűek a felekezetek illetve a tanácsban megjelenő egyházi vezetők felkészültségét illetően kételyeit hangoz93 A magyar egyházpolitika mozgatórugói. Késó esti mai nap. In: Szabad Európa Rádió, 1989. december 18. — SZER. (Ugyanez megjelent: MTI. 1989.) 94 Az SZDSZ II. közgyűlése - zárónap. In: MTI, 1989. október 29. - MTI. 1989. 95 Ld. pl.: Milyen legyen az egyházügyi törvény? In: ÚJ Ember, 1989. december 17. 2. p. 96 Vö. fentebb Békés és Csongrád megye példáival. 97 TOMKA, 1989. 39
