Fazekas Csaba: Az országos vallásügyi tanács, 1989–1990 (Budapest, 2011)

Az átmenet vázlata: modellváltástól rendszerváltásig

köztársaság keretei között történő — működésének feltételeit tartalmazó törvény (illetve általában a kapcsolódó jogszabályi környezet) megalkotása. Az első két pont 1989 nyarán az Állami Egyházügyi Hivatal felszámolásával, az MSzMP visszaszorulásával (a reformerek előtérbe kerülésével) majd a párt októberi megszűnésével megtörtént, az 1990/4. te.-be foglalt vallásügyi törvényt pedig hosszas előkészítés után 1990. január 24-én elfogadta az országgyűlés. (Nem is beszélve a vonatkozó alkotmánymódosításról, valamint egyéb jogszabályokról, például az egyházak gazdálkodásáról, oktatási és szociális tevékenységének segítéséről stb.) Mindez pedig egyértelműen a reformok, illetve a demokratikus átmenet iránt elkötelezett Németh-kormány tevékenységéhez, az ellenzékkel folytatott tárgyalások útján megvalósuló rendszerváltáshoz, illetve az utolsó pártállami országgyűlés jogszabály-alkotó munkájához kapcsolódik. A demokratikusan választott országgyűlésre és az annak felelős kormányra az egyházpolitikai rendszerváltó folyamat befejezésének és kiteljesítésének feladata maradt, elsősorban az egyházi ingatlanrendezés és a kárpódás, az egyházi oktatás (hitoktatás) és az iskolarendszer, valamint az állami egyházfinanszírozás konkrét, továbbá a demokratikus állam-egyház kapcsolat általános célkitűzéseinek megvalósításával. Az egyházpolitikai rendszerváltás folyamatában is értelemszerűen fontos szakaszhatárt jelent a szabad választások nyomán létrejövő többpárti országgyűlés és az Antall-kormány hivatalba lépése 1990 májusában. A Németh-kormány képviselte első szakaszban zajlottak a jelentősebb események, „szinte maradéktalanul lebontották a pártállam idején a vallásszabadságot korlátozó és az egyházakat gúzsba kötő jogszabályokat, szerződéseket”.4 A megmaradt feladatokat, az állam és az egyházak demokratikus kapcsolatrendszerének teljes körű kiépítését az Antall-kormány végezte el, ugyanakkor — ellentétben a Németh-kormány időszakával — az egyházpolitika 1990-től pártpolitikai alapon differenciálódott, az egyházak közéleti szerepvállalása óhatatlanul a kormánypártiság/ellenzékiség dimenziójába került.

Az egyházpolitikára is elmondhatjuk, ami a rendszerváltó folyamat sok más kérdéskörére is igaz: a demokratikus átmenet 1989 őszén meghatározóvá lett feltételei a pártállam 1980-as évek közepére történt válságba kerülésekor már kirajzolódtak, és az ennek nyomán szükségessé vált reformokat az MSzMP hatalmi monopóliumának megtartásával kívánta összekapcsolni. Azért kezdeményezett reformokat, hogy megőrizze, átmentse a rendszert, nem pedig azért, hogy lebontsa — jóllehet végül a reformfolyamat feltartóztathatadannak (ahogy a rendszer reformálhatadannak) bizonyult, ami alapvetően új hatalmi struktúrát (államformát, alkotmányos berendezkedést, jog- és politikai intézményrendszert) eredményezett. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az átmenet folyamatát bonthatjuk egy modellváltó és egy rendszerváltó szakaszra, előbbiben a pártállami struktúra lényegi elemeinek megőrzéséről és hangsúlyáthelyezésről, majd ennek eredménytelenségét követően ezen elemek fokozatos le- majd újjáépítéséről beszélhetünk. A kettő között természetesen nehéz éles választóvonalat húzni. Az egyházpolitika szempontjából a modell- és a rendszerváltás közötti határvonal leginkább 1989. április végén — május elején húzható, több — egymástól nem függeden — esemény egyidejűsége miatt: Miklós Imrét (formailag saját kérésére) nyugdíjazták, lényegében menesztették, Németh Miklós átalakította kormányát, illetve döntést hoztak az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli felszámolásáról. A modell- és rendszerváltás közös jellemzője, hogy formailag mindkettőt azonos kormányzati törekvések, mint keretek jellemzik (ese4 Gergely, 2001.

13