Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

Előszó

világháborút követő nemzetközi szerződések megkötése előtt a nemzetiségek jogait az egyes államok belső törvényhozásuk útján, többnyire célszerűségi szempontoktól vezettetve szabályozták. Az első világháború után a szövetséges és társult f őhatalmak a legyőzött államokkal kötött békeszerződésekbe vettek fel nemzetiségvédelmi, illetve az új terminológia szerint a „faji, nyelvi vagy vallási kisebbségek" védelmét szolgáló rendelkezéseket; az új és a területileg meggyarapodott államokkal pedig külön kisebbségi szerződéseket kötöttek. Mindezek a kisebbségvédelmi intézkedések a Nemzetek Szövetségének védelme alá helyeztettek. A versaillesi békétől a népszövetségi politika felszámolásáig terjedő korban te^ hát a nemzetiségi jogok védelme a nemzetközi jog körébe tartozott. Azóta a nemzetiségi jogok legnagyobb részben ismét az egyes államok belső törvényhozásának képezik tárgyát s csak egy-egy újabb keletű államközi szerződés tartja a nemzetközi jogban a nemzetiségi kérdést még mindig felszínen. Az 1868:XLIV. tc. továbbfejlődése jellemzően tükrözi vissza a nemzetiségi jog nemzeti és nemzetközi irányának egyes fokozatait. A magyar nemzetiségi jog történelmi alkotmányunkra annyira jellemző rugalmassággal alakult át az egyes korok követelményeinek megfelelően, a nélkül, hogy az alapját képező államszemlélettől eltávolodott volna. Trianon előtt, főként az iskolaügyi törvények sorozatában, a magyar nemzetállam eszménye felé tapasztaltunk bizonyos elhajlást. A békeparancs becikkelyezése után a nemzetiségi törvény a 4800/1923. M. E. számú rendelet formájában a trianoni szerződés rendelkezéseivel olvadt össze, a második bécsi döntés után az 1940 augusztus 30-i magyar-német kisebbségi jegyzőkönyvet közzétevő 8490/1940. M. E. számú rendelettel egészül ki. De ugyanakkor a magyar törvényhozás is továbbfejleszti az 1868:XLIV. tc. kereteit s nemzetiségi jogunk felfelé ívelésének útját az 1924:11. tc, a közhivatalokban a kisebbségi nyelvek ismeretének biztosításáról, valamint az 1941 :V. tc. a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről, jelzi. Az alap: „az oszthatatlan egységes magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármély nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja" — mindig ugyanaz maradt. A fejlődés azonban mind közjogi, mind nemzetközi jogi irányba, szervesen haladt tovább és a magyarországi nemzetiségi állampolgárok számára fokozatosan biztosították mindazokat a jogokat, amelyeket az európai haladás, vagy a magyar törvényhozás igazságérzete megkívánt.