Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
V. FEJEZET. A magyarországi nemzetiségek tételes joga
a parancsuralmi eszmék irányába igyekeztek olyan mértékben elhajlítani a magyar nemzetiségi jog fejlődését, hogy az már töréssel fenyegette magát a törzsöt. Mi tehát az örökérvényű és mi a változó abban a jogalkotó magyar géniuszban, mely a nemzetiségi törvényt létrehozta, továbbfejlesztette és ma is hatályban tartja? Nemzetiségi politika csak ott lehetséges, ahol az állam jellegét megadó népnek az állam és a nemzet viszonyáról egységes és átfogó képe van, a nemzetiségi jog pedig ott kezdődik, ahol az állam hatalma alatt élő, de más nemzetiségű állampolgárok sajátos, elsősorban kulturális jogai a tételes közjog rendelkezései szerint szabályoztatnak. A magyar állameszme a Szent Korona közjogi fogalmán alapul. A korona feje a király, tagjai pedig régen a nemesség, ma az egész nemzet. Amint a Szent Korona tagja volt egykor minden nemes, a legszegényebb is, úgy 48 óta tagjának számít minden honpolgár, származásra és anyanyelvre való tekintet nélkül. A nemzetről a magyar közjogi és politikai tudománynak sajátságos felfogása van. A német nemzetfogalom a vér és nyelv által fatálisán összetartozó németek népiségén, a francia a szabadság és egyenlőség alapján egyesült állampolgárok nemzeti szuverenitásán alapul. Magyarországon a nemzet politikai értelemben, az alkotmány alapelvei szerint, az állampolgárok összeségét jelenti, nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül A Szent Korona közjogi fogalmát a politikai nemzetegység elve egészíti ki. A magyarság ősi állameszméje tehát területileg felöleli a Szent Korona egész birodalmát, amiből jogosan semmi föld sem idegeníthető el, az államnép tekintetében pedig hatálya alá vonja a Kárpátmedence minden honpolgárát, akik idegen megszállás esetlegességein túl a Szent Korona testét alkotó magyar politikai nemzet tagjai. A „natio Hungarica"-hoz való tartozás nemcsak kötelességet, hanem jogot is jelent, mert miként 48 előtt a magyar nemesek, úgy most az állampolgárok között teljes jogegyenlőség uralkodik. Ezt nevezi az 1868:XLIV. tc. nemzetiségi egyenjogúságnak. A nemzetiségekről alkotott magyar felfogásnak ez a lényege, ez az, ami nem változhat meg a nélkül, hogy a magyarság ne mondana le ezeréves kárpátmedencei hivatásáról. Nemzetiségi törvényünknek is ez az alapgondolata. A törvény e mellett a személyekre vonatkoztatott jogegyenlőségi rendszeren épül fel. A jogok alanyai a nemzetiségi állampolgárok, nem pedig maguk a nemzetiségek, amelyeknek testületi jellegét és kollektív jogalanyiságát az 1868:XLIV. tc. nem ismerte el. A törvénynek ez a sajátsága a XIX. század francia szabadelvű demokráciájára emlékeztet. A rendi korban a nemesek közötti egyenjogúságon túlmenően olyan területi és testületi önkormányzatok is léteztek, amelyeknek nemzetiségi színezete kétségtelen. Nemzetiségeink közül a románok és szászok a XIX. század második felében is ezeknek a rendi alapoknak visszaállítását és kizárólagosan nemzetiségi tartalommal való megtöltését sürgették. A nemzetiségi jogoknak az egyéni politikai és polgárjogok területére való korlátozásában tehát a francia felvilágosodás állambölcseleté-