Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

V. FEJEZET. A magyarországi nemzetiségek tételes joga

a szubjektív természetéből következik az a tény, hogy sem a „lealacsonyító", sem más hasonló kifejezés tényálladéki elemmé tételével nem szüntethetjük meg a jogilag védett érdeknek és az érdek sérelmének szubjektív jellegét, s ebből kifolyóan a vonatkozó életviszonyok jogi rendezése folyamán a jogi rendezés törvényalkotási szakában lehetetlen erre a célra objektív kritériumot biztosítani"

1

.

2 A másik aggályunk a törvényjavaslattal szemben „ott merül fel, amikor szóban vagy írásban valaki olyan kifejezést használ, amely az országban élő nemzetiségre nézve nem hízelgő ugyan, de viszont igaz. Ebben az esetben nézetem szerint szintén nincs büntető szankciónak helye, mert olyan messze már nem mehetünk el, hogy köztudomásúlag is igaz tények kimondásáért, megírásáért szankciókat alkalmazzunk. Ha jogosult a nemzetiségi önbírálat befelé, a magyarság felé, akkor legalább ilyen mértékben jogosultnak kell kifelé, a nemzetiségek irányába is lennie."

13 Ezt a kérdést azért is szükségesnek látszott felvetni, mivel előfordult már, hogy büntetőtörvénykönyv való hír terjesztéséből vétséget konstruált a nemzetiségek számára. Az 1937. évi román büntetőtörvénykönyv javaslatának 215. §-a szerint büntetés alá esik az, àki a román állam érdekeinek ártó állításokat tesz külföldön, ha azok a valóságnak meg is felelnek. Mivel ennek a szakasznak az alkalmazása megbénította volna a kisebbségeknek azt a nemzetközileg elismert jogát, hogy a Nemzetek Szövetségéhez panaszt nyújtsanak be, az Országos Magyar Párt panasszal fordult a Népszövetséghez, amire a román kormány kénytelen volt átszövegezni az idézett szakaszt és csak a célzatos vagy túlzó hírek terjesztésének büntetését felvenni az új büntetőtörvénykönyvbe.

14 Losonczy István teljes mértékben osztja a nemzetiségek bírálatával kapcsolatban kifejtett aggodalmainkat és ezt tartja a törvény legnagyobb, a gyakorlat szempontjából úgyszólván egyedül súlyos fogyatékosságának. Losonczy nem a törvény jogpolitikai következményeiből, hanem a becsületvédelmi törvényből indul ki és kifogásolja, hogy miért nem biztosít az 1941 :V. tc. legalább azokban az esetekben büntetlenséget a tettesnek, amelyeket az 1914 :XLI. tc. 17., 18. és 19. §§-ai határoznak meg, vagyis akkor, ha a tettes a védelem hevében, jogos felháborodásában vagy a sértést nyomban viszonozva sértette meg valamely állampolgár nemzetiségi érzületét. E nélkül „ez a törvény valóban arra vezethet, hogy mind beszédben, mind írásban tartózkodnunk kell a nemzetiségekkel szemben gyakorolni kívánt tárgyilagos kritikától is s ha nemzetiségi problémáinkról kíván valaki beszélni, vagy írni, csak hízelegni lesz joga, de nem bírálni; hacsak nem akarja kitenni magát kínos meghurcolásnak és a fogházbüntetésnek! Gondoskodni kellett volna tehát arról is, hogy a nemzetiségekkel szemben alkalma12 Losonczy i. m. 284. 1. 13 Napló IX. k., 143. 1. 1,4 Mikó Imre: A romániai magyar kisebbség panaszai a Nemzetek Szövetsége előtt. Különlenyomat a „Hitel" 1936. évi 3. számából. Kolozsvár, 22-23. 1.