Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

tet s az államhatalom gyakorlásából kirekeszti a más nemzetiség­hez — a javaslat szerint „népcsoporthoz" — tartozókat, ezzel szem­ben viszont olyan széleskörű önkormányzatot biztosít számukra, amivel a nemzetközi kisebbségi jogban sem találkozunk. Helyesen állapította meg Teleki Pál, hogy a magyar államnak a szentistváni államalapítástól kezdve egyik legjellegzetesebb alapvonása az állam­hatalom és a nemzettest szétbonthatatlan egysége. A javaslat mind a kettőt megbontja. A nemzet nem volt soha különálló csoportok összessége, hanem egy test, a Szent Korona teste. A test tagjai lehetnek különböző vallásúak vagy nemzetiségűek, de mindnyájan az egyetlen nemzettest tagjai. 12 A javaslat szerint ezzel szemben a Magyar Szent Korona országaiban élő délszláv, német, román, rutén és szlovák nemzetiségű magyar állampolgárok népcsoportot, ezeknek önkormányzati szervei közjogi testületet alkotnak, amely­nek élén a népcsoport felelős vezetője áll. A népcsoport jogi személy és vezetőjét maga választja, a választás azonban nem igényel semmiféle jóváhagyást, hanem a vezető mindössze bemutatja választási okmányát az államfőnek és esküt tesz a magyar alkotmányra (1. §). A népcsoportot megilleti a jogszabályalkotási jog s ezek a jogszabályok a népcsoport vezetőjének és a nemzetiségi miniszter ellenjegyzése mellett és az államfő szentesítésével válnak hatályosakká (3. §). A népcsoport önkormányzatának hatáskörébe tartozik a közokta­tásügyön, közművelődési és népjóléti ügyeken kívül a községi, közigaz­gatási és közrendészeti tisztviselők kinevezése, valamint járási közigaz­gatási, bírói és közrendészeti tisztviselők kinevezésre való ajánlása, úgy­szintén a népcsoportok számarányának megfelelő képviselők küldése a magyar törvényhozó testületbe (4. §). A javaslat nem mondja meg, hogy ez utóbbiak a törvényhozás melyik házába küldetnek be? Az önkormány­zati szervek felett a magyar kormány gyakorol felügyeleti jogot a nem­zetiségi miniszter utján, aki mellett az egyes népcsoportok tagjai közül kinevezett államtitkárok működnek, akiket az illető népcsoport vezetőjé­nek javaslatára az államfő nevez ki (5. §). Az önkormányzat ügykörének ellátására saját népcsoportjának tagjai közül hivatalnokokat nevez ki, ellentétben a magyar közigazgatás azon alapelvével, hogy a hivatalno­kokat választják (6. §). A túlnyomó részben népkisebbségi lakosságú községek közigazgatási és rendészeti szerveit olyan arányban kell kine­vezni az egyes népcsoportok tagjai közül, ahogy az egyes népcsoportok tagjainak száma az összlakossághoz aránylik. Ugyanezt az elvet alkal­mazza a kormány a járási közigazgatás, rendészeti és bírói tisztviselők kinevezésénél is a népcsoportok ajánlása alapján (7. §). A népcsoportok pénzforrásait az állami hozzájárulás, a népcsoportadó és az önkéntes adományok képezik. Az államsegélyt a nemzetiségi miniszter az egyes népcsoportok között az azok tagjai által szolgáltatott egyenes adó ará­nyában osztja el, aminek viszont az a hátránya, hogy a szegényebb, tehát kevesebb adót fizető nemzetiségek kevesebb állami támogatásban részesülnének a gazdagabbaknál (8. §). A közoktatásügyről szóló rendel­kezések nem állanak arányban a többi téren a nemzetiségeknek tett engedményekkel, mivel e tekintetben a javaslat csak annyit mond, hogy a magyar nyelv elsajátítását mindenki számára lehetővé kell tenni és a közoktatási tantervek nem tartalmazhatnak a magyar népcsaládok tan­« Napló 262. 1.

Next

/
Oldalképek
Tartalom