Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

Az ország valamennyi lakosa számára biztosított élet és szabadság védelmét (55. cikk 1. bek.) már a jobbágyfelszabadítás meghozta, a szabad vallásgyakorlatot (55. cikk 2. bek.) pedig Erdélyben az 1568. évi országgyűlés mondta ki, Magyarországon pedig ezen túlmenően az 1848: XX. tc. még a bevett vallásfelekezetek közötti tökéletes egyenlőséget és viszonosságot is biztosította, nem is beszélve a görög katolikus és keleti nemzetiségi egyházak által élvezett önkormányzatról. A trianoni szerződésnek az állampolgárságra vonatkozó s a többi békeszerződésben és kisebbségi szerződésben előforduló rendelkezéseinek (56. és 57. cikkek) tulajdonképen csak Ausztriában, — mely nem tekintette magát az osztrák birodalom jogutódjának — vagy az utódállamokban, amelyek nagy területtel és milliós tömegekkel gyarapodtak — volt értelmük. Az 56. cikknek azt a rendelkezését, mely szerint Magyarország magyar állampolgárnak Ismeri el mindazokat, akik a szerződés életbe lépésekor magyar területen illetőséggel rendelkeznek, feleslegessé tette az 1886 :XXn. tc. 5. §-a és az 1903 :V. tc. 16. §-a, amelyek szerint magyar állampolgárnak csak az tekinthető, aki Magyarország valamely községében illetőséggel bír. Az 57. cikknek azt a rendelkezését, hogy tudniillik a magyar területen való születés tényével jogérvényesen megszerzi a magyar állampolgárságot minden személy, akit születésénél fogva más állampolgárság nem illet meg, már az 1879 :L. tc. 19. §-a kimondta. A törvény előtti egyenlőséget valamint a polgári és politikai jogok egyenlőségét (58. cikk 1. bek.) az 1848. évi törvényhozás hozta meg s az erdélyi uniót is Magyarhon minden lakosának nemzet, nyelv és valláskülönbség nélkül való jogegyenlőségének jegyében alkotta meg az 1848: VII. magyar és az 1848:1. erdélyi törvénycikk. Azt, hogy a polgári és politikai jogok élvezetében, nevezetesen a hivatalok vagy méltóságok elnyerésénél valakinek vallása nem képezhet akadályt, (58. cikk 2. bek.) már az 1895:XLIII. tc. 2. §-a kimondta, az 1868: XLIV. tc. 27. §-a pedig a trianoni szerződésen túlmenően a különböző nemzetiségű állampolgárok egyenlő jogosultságát hivatalok viselésére is biztosította és azt is küátásba helyezte, hogy a bírói és közigazgatási hivatalokra s különösen a főispánságokra nemzetiségi egyéneket fognak kinevezni. A trianoni szerződésnek a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó általánosságban mozgó és bizonytalan rendelkezései (58. cikk 3. és 4. bek.) nem is hasonlíthatók össze a nemzetiségi törvény szabatos és szabadelvű intézkedéseinek sorozatával. Ugyanez vonatkozik a kisebbségek által fenntartott iskolákra és intézményekre (58. cikk 5. bek.) és azok segélyezésére (59. cikk 2. bek.), ami az 1907:XXVH. tc.-ben nyert intézményes kibővítést, valamint az állami népiskolákban a kisebbségeknek anyanyelvükön való tanítására (59. cikk 1. bek.), amin túlmenően az 1868:XLIV. tc. 18. és 19. §-a még azt is kimondta, hogy az állami közép és felsőtanodákban, valamint az egyetemeken a nemzetiségek részére nyelvi és irodalmi tanszékek fognak felállíttatni. A magyar nemzetiségi törvény számos rendelkezését (a törvényhatóságok, községek és egyházak nyelvhasználata, az anyanyelven való kérvényezési jog) a kisebbségi szerződések nem ismerik s így joggal megállapíthatjuk, hogy a magyar kormány a kiegyezéskor minden külpolitikai nyomástól mentesen, önként sokkal több jogot biztosított a magyarországi nemzetiségeknek, mint ötven évvel később a Szövetséges és Társult Főhatálmak a nemzetiségek elnyomása miatt elmarasztalt Magyarország nemzetiségeinek és